Egy új év kezdete

Mihint beérek a szobámba ami nagyjából a botanikus kert mellett helyezkedik el azonnal lefekszem reménykedve a nyugtató és mindent elsöprő alvásban, de nem így van. Csak forgolódom az ágyamban ide oda és képtelen vagyok kiverni a fejemből Salazart aztán nagy nehezen elalszom. Nem álmodom csak a sötétség mélysége vár, majd ki is dob mikor a napfény az arcomba süt. Felöltözöm majd ahogy kilépek a szobámból a nagyterem felé veszem az irányt. Semmi kedvem nincs reggelizni, jobban mondva semmi kedvem nincs leülni a tanárok közé és folytatni az este megkezdett bájcsevejt. Annyira már nem vagyok mérges Salazarra sőt ráfogom mindkettőnk viselkedését a tegnap esti borra. Belépek az ebédlő ajtaján és végignézek a gyerekeken és mivel így készítettük el az órarendet ma nem csak egy, de két háznak is én tarthatom az órát.

Minden első évfolyamos Hufflepuff és Slytherin diákot az üvegháznál várok. A vezetők majd megmutatják az irányt legalább is még ma.

Mosolygok rájuk majd a tanári karra biccentek és azzal az erővel megindulok az üvegház felé. Így legalább van időm előkészíteni a gyerekek első mandragóra gyökereit és még a saját kicsikéimmel is tudok foglalkozni. Ám mikor belépek arra leszek figyelmes, hogy a fehér virág amit Salazartól kaptam haldoklik.

Jaj ne .... veled meg mi történt?

Veszem kezeim közé a virágot és ebben a pillanatban egy dolog biztos. Épp úgy érzem magam mint ez a virág. Remekül érezte magát szabadon de mihint kiszakították onnan amit annyira szeretett, az egyedül létből, és azt hitte végre újra ragaszkodhat valakihez csak úgy egyedül hagyták egy búskomor rideg kastélyban. Észre sem veszem, hogy folynak a könnyeim csak mikor apró pici könnycseppeket figyelek meg a leveleken.

Reggel korán kelek, szokásom szerint, majd felöltöm a fekete taláromat. Szinte csak fekete talárjaim vannak, ha jobban belegondolok. Persze van egy-két barna és szürke is, de inkább a feketét preferálom. Megborotválkozni még mindig nem borotválkozom meg. Nem pazarlom a borotvahabot arra, főként hogy elkezdődött a tanév, nem lesz túl sok időm lejárni a faluba, új adagot venni. Az ideiglenes kígyó kuckójára tekintek, ahol az élőlény csak alszik, így úgy döntök nem háborgatom. Ki tudja, a végén még meg is tartom. Persze csak miután meggyőződöm arról, hogy megfelelő helyet biztosítok neki. A Roxfort a biztonságáról ismert eddig, nem akarjuk elrontani a képet azzal, hogy egy kígyó megmart egy diákot.
Felmegyek a Nagyterembe és leülök a tanári asztalához. A mellettem lévő üres széket pillantom egész reggeli közben és azon gondolkozom vajon mi baja is lehet Helgának. Megbocsájtott már a bűnömért -bármi legyen is az- tegnap óta? Vagy még mindig neheztel rám?
És be is lép az ajtón, de csak a gyerekekhez szól, felénk pedig alig pillant, így fogok egy lekváros fánkot, becsomagolom egy kendőbe, majd felállok az asztaltól. Lassan követem Helgát, ki az üvegházakig, majd mikor látom belépni a saját dolgozó helyiségébe én is követem.
Épp háttal áll nekem, így kopogok a nyitott ajtón, majd így szólok:

Hoztam neked reggelit, óra előtt. Gondoltam lehet éhes leszel...

Mondom halvány mosollyal, majd megkérdezem komoly hangon:

Figyelj! Komolyan gondoltad a tegnap estét? Mármint, szólítsalak Miss Hufflepuffnak?- erőltetek egy rövid nevetést, de hallatszik a hangomon, hogy igenis felzaklatott amit tegnap mondott nekem.Nem tudom, hogy mivel dühítettelek fel ennyire, de biztosíthatlak róla, egyáltalán nem állt szándékomban! Sőt! Ismersz, sose tennék olyat, amivel tudnám megsértelek.

Mikor meghallom Salazar hangját felsóhajtok és letörlöm az újból kitörni készülő könnyeimet, de úgy érzem ezzel nem fékezem meg az áradatot. Szipogva és kisírt, kivörösödött szemmel fordulok meg és nézek a szemébe.

Nem akarom, hogy úgy szólíts.....

Lépteim maguktól indulnak el sietősen az előttem álló sötét köpönyeges alak felé, aki mások szemével nézve leginkább egy szívtelen alaknak tűnhet. Én viszont túl rég óta ismerem Salazart ahhoz, hogy higgyek a külsejét borító vastag páncélnak. Velem ugyan más, de mindig is tudtam, hogy nem képes mások számára is ugyan az lenni mint nekem. Csak tudnám miért is szerettem belé.... belé szerettem? Kérdezem magamtól de testem önkényesen válaszol azzal, hogy elé lép és ajkaimat az övéire tapassza. Gyors csók és szinte feleszmélni sincs időm, de mégis csak egy csók volt.

Ezzel dühítettél fel Salazar mármint a tegnap este... és most miattad haldoklik....

Persze fogalmam sincs már, hogy pontosan a virágra vagy magamra akarok-e célozni ám folytatom.

Szeretett egyedül lenni. Világ életében egyedül volt és boldog volt. Erre te kiszakítod az őt boldog világából fűt fát elígérsz neki, aztán csak bezárod egy dohos kastélyba.

Szipogok újra és újra majd lerakom a cserepet amit ezidáig a két kezemben tartottam, mint valami gyermeket.

És most menj el... órát kell tatanom.

Komolyodom meg és az ajtóra pillantok, de mielőtt megmozdulhatna kiveszem a kezéből a fánkot.

Azért a fánkot hagyd itt... és ... köszönöm.

Megkönnyebbülök, hogy nem kell hivatalos formában neveznem, eléggé nagy szívtörés lenne, ha az egyik legjobb barátom valamiért így elidegenedne tőlem. Nagyon megindul felém és már készen állok, hogy keze az arcomon csattanjon, de nem ez történik. Az ajkai csattannak az enyémen, én meg tágra nyílt szemmel a meglepődéstől nem is tudok reagálni rá. Még lélegzetet se veszek.
Ez most tényleg megtörtént? Megcsókolt? Erről volt szó tegnap este? Mert nem csókoltam meg? És én még azt hittem jót is teszek vele, ha nem történik meg ez tegnap este. De most itt állunk és ő kezdeményezett.
Csak pislogok nagyokat és nézek a haldokló virágra, amit neki adtam, majd fel a lányra. Annyi eszem már van, hogy lekövetkeztessem mit mond. Az zavarja, hogy ide hoztam? Hogy megismerkedtünk? Ennyire nem szeret velünk lenni? Velem? De akkor miért csókolt volna meg?
Már elszántan, mit teszek következőnek csak nézek rá és végighallgatom a mondandóját, majd mikor befejezi és elveszi tőlem a reggelijét a szemébe nézek és megszólalok:

Mielőtt kirúgsz innen mondhatok valamit? Még van vagy tíz perc az óra kezdetéig, hidd el gyors leszek.

Kezdem, majd közelebb lépek, hogy utaljak rá addig nem távozom míg el nem mondtam amit szeretnék.

Helga...- kezdem lágy hangon.- Azt mondod nem érzed jól magad? Vagy erre akarsz utalni? Csak mert te voltál az előbb az, aki megcsókolt. Azután pedig azt mondtad, hogy boldog voltál egyedül és én...- keserűen és kétségbeesetten felnevetek.-Mi? Bezártalak? Hogy kiszakítottalak a boldogságodból?... Jó, mondjuk, hogy igazad van!

Mondom de, egyre dühösebb leszek. Egyszerre a düh és a szomorúság vegyül bennem. De nem is tudom valójában rá vagy magamra haragszom igazán.

De ezzel az előbb. Ugyanazt tetted, amit állítólag én veled... Akármennyire is ridegnek tűnhetek neked... Pedig azt hittem már ismersz eléggé, hogy tudd egyáltalán nem vagyok az... Akármennyire is ridegnek tűnhetek neked, attól függetlenül nekem ez még ugyanúgy fájt. Mert te is "elígértél nekem fűt meg fát", azzal hogy az előbb megcsókoltál. Azt hittem egy pillanatra, hogy talán... Talán többnek tekintesz, mint a barátodnak... Erre most meg azt mondod, hogy miattam haldokolsz és bezártalak ide? Ez azért fáj, mert neked mindenkinél jobban tudnod kéne, hogy szeretlek!

Kérdezem, majd a dühöngésből és a könnyes szemeimből hirtelen elé állok, kezemmel átkarolva a derekát közelebb húzom magamhoz és megcsókolom. Szinte már követelőzően, de még azért gyengéden. Nem is akarom, hogy véget érjen.

Csak pislogok, ahogyan elkezd beszélni elöször még kedvesen és leginkább közbeszólnék, hogy ez mind nem így van és nem arra értettem, hogy idehozott. Sokkal inkább arra, hogy megprobáltam lenyomni az és a saját torkomon a barátságot amit én nem is akartam. Mikor ahhoz a részhez ér, hogy ugyan azt csináltam én mint amit állítólagosan ő azt hiszem az állam a padlón koppan.

De én...

De már késő hiszen ajkaival fogja be a buta mindent kifecsegő számat én pedig boldogan fogadom az övét. Mikor véget ér se teljesen távolodom el tőle sokkal inkább az ajkaiba suttogom.

Nem úgy értettem. Szeretek veletek lenni de igazából miattad szeretek itt lenni. Azt hittem csak a barátságom akarod.

Mosolyodom el és kezem végigfut arcán és egyenest a hajába túr.

Azt hiszem tévedtem.

Zakatoló szívvel állok meg a csókban és szaporán veszem a levegőt. Félig azért, mert az előbb felidegesedtem és kiabáltan, félig pedig azért, mert végre megcsókoltam. Nem olyan röviden, mint ő az előbb engem, hanem rendesen megcsókoltam. És visszacsókolt! Ő, Helga Hufflepuff, engem! Még kissé ködös a fejem, de hangom már sokkal nyugodtabb és egy mosollyal a számon -ami nem tudom mikor került rám- válaszolok:

Szeretem, amikor tévedsz...- nevetek fel, majd hátra emelem a fejem, hogy lenézhessek a szemébe.- Nem csak a barátságod kell.

Támasztom alá a dolgot, amit az előbb szavakban és csókkal is lepecsételtem. Szeretem Helgát, nem is tudom mióta, de rá kellett jönnöm, hogy így van. Szeretem őt.
Még mondanék valamit, amikor hallom a diák zsivajt közeledni az udvar felől.

Azt hiszem órát kell tartanod, és nekem is.

Mondom, de nem igazán mozdulok el mellőle.

Kiszalad ajkaimon egy apró sóhaj mikor azt mondja nem csak a barátságom kell és végre megnyugszom. Olyan régen próbáltam elnyomni magamban az érzést és most végre nincs rá szükség. Kissé felnevetek majd játékos haraggal pillantok rá.

Ó igen? Szereted ha tévedek?

Csípek finoman a karjába felnevetve majd komolyabb hangon felágaskodom újabb csókot csenve tőle.

Én pedig téged szeretlek.

Simítom végig a kezét ami még így is a derekamat öleli, hogy az imént jelentette be, hogy órára kéne mennie.

Ahogy mondod, úgyhogy nyomás. Még a végén elkésel és akkor kapsz egy fekete pontot.