Pápá Lael!

Amint elhagytam Vincent irodáját, a patikába siettem. Nickkel a nyakamban, aki rejtélyes módon még mindig egy szót sem szólt. De nem törődve vele, kiváltottam a gyógyszert és már aznap este bevettem a gyógyszerből és csak vártam a csodát. A lakásomban az ágyon ülve vártam a csodát, miközben farkas szemet néztem Nickkel. Az órák elteltével egyre szélesebb mosolyra húzta a száját:

Semmi esélyed, kölyök! Megmondtam, hogy nem tudsz tőlem megszabadulni.

Ideges lettem e? Persze. De türelmesnek kellett lennem, csak nem várhattam el, hogy rögtön hasson a gyógyszer. Így bevettem másnap reggel az adagomat, majd este és ismét reggel... De még mindig semmi hatását nem éreztem. Idegesen a fürdőszoba tükre előtt állva a csapot megnyitva kinyitottam a tükrös szekrényt, hogy a gyógyszeremet elővegyem. Becsukva annak ajtaját megláttam magam mögött Nicket. Az elején még összerezzentem, amikor ezt csinálta, de így évekkel később már hozzá szoktam. Karba tett kézzel egy elégedett mosollyal megkérdezte:

Komolyan? Még mindig próbálkozol? Egy kis bogyó nem fog engem eltüntetni kölyök. Fogadd el!

Most már dühösen letéptem a gyógyszeres doboz tetejét, majd a földre dobtam és farkas szemet nézve Nickkel bevettem egy bogyót. Majd még egyet és még egyet, amíg már elképedve nem nézett rám a férfi:

Wow, wow, wow! Hátrébb az agarakkal cowboy, nem gondolod, hogy ez egy kissé túlzás?

Igaza volt. Vincent is megmondta, hogy nem léphetem túl a gyógyszer adagolásának határát, de ha egyszer nem akart használni? Nick még mindig a nyakamban lihegett. Így azt az öt vagy hat szemet levittem egy kis vízzel, majd a majdnem üres dobozt Nick mellkasához dobtam:

Majd meglátjuk ennyi megszabadít e tőled.- mondtam, majd az elképedt arckifejezésére elégedetten kimentem a fürdőből.

A konyhába mentem, a kávét főzni, még akkor is, ha már este felé jártunk. Ahogy ott, a konyha pultnál állva vártam, hogy kész legyen az energiabombán, elkezdett mozogni a szoba. Pontosabban elkezdett hátrafelé dőlni, a pult is eltávolodott tőlem, majd a plafonnal néztem hirtelen szembe. Tágra nyílt szemekkel néztem és vártam, hogy rájöjjek mi is történt. De a szemem előtt hamarosan már nem is a plafont láttam, hanem fekete és szürke hangyákat. Hirtelen az jutott eszembe, hogy megint tíz éves vagyok és a családi házam nappalijában ülök a régi tévé előtt, amiben nincs adás, csak a "hangya képernyő". De még halványan láttam egy sziluettet, és a zsibbadt vállamon éreztem, hogy megérintenek és szólongatnak. Gondolom Nick. De már nem tudom mi történik, csak a fekete semmiben lebegek és alszom...


Ugh... Mi ez a sípoló hang? Szétmegy a fejem. És miért ilyen fényes minden? Hol a tökömben vagyok? Valaki kapcsolja le a Napot, most! És valaki dugítsa már el ezt a sípoló békát, vagy nyúzott macskát vagy akármit, ami ezt a szörnyen süketítő hangot hallatja. Mint egy rossz másnaposság...
Kezeimet a csukott szemem elé emelve elkezdem kinyitni a szememet, majd felnyögve, morogva átfordulok a hátamról a hasamra.
Miért ilyen hideg amin fekszem és miért ilyen kemény? És miért érzem úgy magam, mintha átgázolt volna rajtam egy úthenger?
Négykézlábra tolom magam, majd lassan kinyitom a szemeimet. Homályos minden... Hol a szemüvegem? Ugh, alig látok valamit azok nélkül. Nagy nehezen felállok két lábra, a kezemet megtámasztom a tűzhelynek, majd gyorsan vissza is kapom, mert forró az egész. Kezemet a számhoz emelve elkezdek hűteni ahol megégettem magamat. Szóval innen jön az a rohadt sípoló hang, a tűzhelyen maradt a kávé.

Kölyök! Kussoltasd be a kávéfőzőt!- morgom ki, majd beletelik pár pillanatba, hogy mit is csinálok.

A kezemet hűsítem... Mert megégettem magam... Leeresztem a kezem a szám elől, majd lassan kinyújtom azt a csap felé. Mintha csak egy bogarat próbálnék levadászni olyan lassan teszem ezt, mintha attól félnék, ha túl gyorsan közelítek akkor elszalasztom a lehetőségemet. Majd gyorsan megfogom a csapot és megnyitom. Egyszerre döbbenten és boldogan felnevetek, ahogy elkezd folyni a hideg víz, és ahogy a kezemet berakom a hűsítő folyadék alá.
Majd amikor megelégelem a dolgot, elzárom a csapot és a tűzhelyet is elzárom és arrébb rakom a már túlfőtt kávét.
Na végre! Csend és nyugalom... Csend...
Milyen furcsa érzés. Nem hallom Őt. Hol van? Eltűnt a kis fekete zugában? De nem, valami más. Ez nem olyan, mint amikor enyém az irányítás. Azt én szoktam kierőszakolni, de most magamtól kerültem a kormány mögé. Összeráncolva a homlokomat próbálok emlékezni mi történt. Lael és a fürdőszoba, hogy a szavam ellenére annyit vett be. Kijött főzni egy kis kávét, majd bumm! A földön landolt. Letérdeltem mellé, megfogtam a vállát, megráztam, hátha magához tér és.... És ennyi. Másra nem emlékszem. Csak erre.

Te kis hülye barom!- mormogom az orrom alá, majd besétálok a hálószobába.

Megállok a tükör előtt, majd megnyugodva felsóhajtok. Jól van, a tökéletes kinézetem legalább megmaradt... Még csak az kéne, hogy ha tükörbe nézek Laelt lássam. Éppen eleget bámultam én már az ő arcát. Akármennyire is aggódnom kéne miatta, nem megy. Akármennyire is vigyáznom kéne rá, most nem tudok erre gondolni. Ki tudja mennyi ideig leszek én irányításban? Akkor már kiélvezem a dolgot.
Első lépéseim közé tartozik, hogy a kényelmetlen pulcsit ledobom magamról, majd a szekrény mélyéről előhalászom a ruháimat. A pólómat, ingemet, a kabátomat és sálaimat. A sapkámat és ami a legfontosabb: a szemüvegemet. Értem én, hogy Lael jól lát, de nekem nem jó a látásom, a szoba végét se látom rendesen nélkülük. Feltolom az orromra a Kendon szemüveget, amit a nyolcvanas évekből szalajtottak, majd kivetem magam a szép világba. Végre egy kicsit élvezhetem ezt a szeles, őszi időt. Semmi sietség, semmi pánikrohamokkal küszködő Lael.
Az első három nap tökéletesen telik el. Bárokba járok, megnézem a város szép és nem túl szép helyeit. Beülök a moziba, elmegyek a könyvtárba és kikölcsönzöm Tolsztoj egyik művét. Tolsztojt olvasok. Jókat eszem, flörtölök a szebbnél szebb lányokkal. Micsoda élet!
Aztán kezd visszatérni a józan eszem. Kezd feltörni bennem az apai vagy testvéri vagy tököm tudja milyen ösztön, hogy Laelnek se színe se hamva. Persze a gyógyszereit már rég lehúztam a wc-n, és amiket bevett azoknak már rég el kellett volna múlnia a hatásuknak. De nem. Még mindig én irányítok és Lael sehol sincs.
Ránézek a netre, hátha valami okosságot találok rajta, de semmi. Miért is lenne?
Saját magammal is küszködve káromkodok egy sort, egészen ki a lakásból, a metrón is, majd egészen a ház elejéig. Kikerestem "Doktor Mindent tudó Seggfej" lakcímét a netről, így hívás nélkül az ajtaja előtt még morgolódok egy kicsit, majd nekidöntöm a karom az ajtófélfának és rákönyökölök a csengőre, hogy megállás nélkül csengessen.

Nyisd... Ki... Nyisd... Ki.... Nyisd.... Ki....- mormogom közben, majd a szemüvegem feltolom az orromra, amiért éppen próbál lecsúszni rólam.

Nem is tudom igazából mire számítottam, hogy majd már másnap telefonál, hogy csoda történt és a gyógyszer azonnal használt? Orvos vagyok, tisztában vagyok vele, hogy ez önmagában is lehetetlen, sőt alapjáraton is csak 50% esélye van annak, hogy használ, mert nem minden ember ugyanúgy működik és a gyógyszer sem egy csodaorvosság. Nem ígér örök életet sem egészséget, egyszerűen csak segít, ha segít. Eltelt pár nap azóta, hogy utoljára találkoztunk Lael-lel, azonban még messze van a következő kis beszélgetés napja így nem aggódom...A fenéket nem, azóta, hogy kilépett a rendelőmből az agyam szét aggódom miatta. Próbálom fékezni magam, hogy ne nyúljak a telefonhoz és csörögjek rá és megkérdezzem, mint egy kisgyerektől, hogy rendesen szedi-e a gyógyszereket...
Megcsörren a telefonom és úgy vetődök érte, mintha az életem múlna rajta. Még mielőtt felvennem megköszörülöm a torkomat és rendezem a gondolataimat.
-Halló? Itt Dr. Vincent Merlotte, Ki keres?
Kicsit elszontyolodom mikor a hívó nem más, mint az egyik páciensem, egy idősebb hölgy, aki az italproblémái miatt rendszeres vendégem, mindig órákat tudna beszélni a napirendjéről és a macskájáról Sam-ről. Ezúttal csak egy időpontot akart kérni azon a heti két megbeszélésen kívül, mert állítása szerint az alkohol üldözi őt, megszállta egy démon..
Megesküdtem, hogy szerdán délután nyugodtan eljöhet és szánok rá pár órát. Hálálkodott és azt hittem soha nem teszi már le a telefont.
Mikor ez megtörtént úgy éreztem mintha leöntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Ez a nő kicsit néha sok szokott lenni. Megvannak ennek a szakmának a szép pillanatai és az árnyoldalai is.
Végül öntöttem magamnak egy pohár italt, azt se néztem meg mit, kell ennyi, feszült napok vannak mögöttem és lesznek is még előttem.
Ekkor kezd a kapucsengőm őrültek módjára csengeni mintha ráfeküdt volna egy elmebajos, ami nem is kizárt... A riadalom a hirtelen éles zajra azt eredményezi hogy elejtem a kristály poharam és az darabjaira törik a padlón. Nem is a poharat, inkább az italt sajnálom, A picsába már! Hát egy nyugodt pillanatom sem lehet. Végül zokniban, egy ingben és egy farmerben nyitok ajtót és Lael áll előttem.
-Helló...baj van? Történt valami? Nick? - teszem fel a kérdéseket közben félre állok, hogy nyugodtan kerüljön beljebb, momentán úgyis annyi a pihenésnek. Elég zavarodottnak tűnik és valahol kicsit elesettnek is. A francba is, tudnom kellett volna, hogy ne adjak labilis embernek keményebb gyógyszert. Mert lehet nem szedi rendesen vagy nem tudom...
Az ajtót becsukom utána és a figyelmetlenségemnek hála végig trappolok zokniban a szilánkokon.
-Aú! - lenyelem a káromkodós felét, mert már eleget káromkodtam a férfi előtt, elfogom veszíteni az orvosi tekintélyem..bár azt már lehet le is húzhatom a wc-n így is.
-Még nem volt időm..öhm, feltakarítani.

Egyszerre magamat is átkozom, Laelt és főleg Doktor Seggfejt. Minek kellett azokat a hülye gyógyszereket felírnia? Lael meg mi a tökömért vett be annyit belőle, amikor egyértelműen meg lett mondva, hogy veszélyes és nem szabad eltérni a megadott adagtól. De neeeeem, Lael miért is hallgatna a józan eszére? Rám?! Nem, dehogy is, mert lázadni akar mindenki és minden ellen. Még ellenem is. Amikor én Ő vagyok. Szerencsétlenem még most sem tudja ezt felfogni.
És most miatta vagyok ennyire rászoruló arra, hogy a dokihoz menjek segítségért. Aki miatt van ez az egész. Aki miatt Lael eltűnt egy fekete lyukban és úgy döntött nem tér vissza. Amikor nem ő szokott irányítani is szoktam érezni őt az elmém mélyén, ahonnan bármikor visszaszívhattam és visszarángathattam a feketeségből, hogy ismét ő legyen az irányító.
Mikor végre kinyílik az ajtó leszállok a csengőről, majd összehúzva a szemöldököm végigmérem a dokit, majd egy szót se szólva belépek az ajtaján, hogy először belépjek a házába.
Sokkal jobban néz ki, mint a sötét kis lyuk, amit Laellal otthonnak nevezünk. Nem megyek be túlságosan a férfi lakásába. Nem azért, mert feszélyezve érzem magam, szó sincs arról. Csak túl akarok esni ezen a találkozón végre és megoldást találni arra, hogy visszaszerezzem a kölyköt.
Leveszem a fejemről a sapkát, majd Vincent konyhapultjára dobom és hátrafordulok, mikor a férfi feljajdul. Felvonom a szemöldökömet, amint a férfi szemébe nézek, utalva rá, hogy rohadtul nem érdekel mikor akart takarítani és még az se érdekelne, ha helyben elvérezne.

Igen, történt valami! A szaros bogyóid, azok történtek!- mondom indulatosan, majd megigazítom a fejemen a szemüveget, ami éppen lecsúszni készül az orromról.

Meglátok egy gyümölcstálat és kiveszek belőle egy almát, majd beleharapok. Ma elfelejtettem enni és majd éhen halok. Megrágom a falatot, lenyelem, majd az almás kezemmel felé bökök a levegőben:

Szóval most megmondod nekem, hogy hogy szerezzem vissza a kölyköt, vagy esküszöm azokkal a szilánkokkal fogom elvenni az életedet.

Szinte köpöm a dühös szavakat, majd kissé lenyugodva leteszem az almát a pultra és visszarakom a baseball sapkát a fejemre. Fáradtam sóhajtok egyet, majd megdörzsölöm a szemeimet.

Lael bevette majdnem a fele doboz bogyót, aztán összeburult a konyhában. Utána meg már csak én voltam itt, neki se színe se hamva. Nem tudom hol van...- magyarázom nyugodtabb hangon, a doki szemébe nézve.- Szóval... Doktor Hínáragy... Mondja már el, hogy ez hogy lehetséges.

Úgy festek, mint egy hétköznapi apuka, aki felkapott magára valamit, amit nyugodtan lehányhat a gyerek, egy a bökkenő csak, nem vagyok apuka és hétköznapi sem, ja ez kettő. A csengetés meglep, az ajtón túl levő személy még inkább. Kissé zavarban is vagyok, mert a lakásomba még sohasem járt, de hát miért járt volna? A páciensem nem a matracharcosom...
Amikor belelépek az üvegszilánkokba érzem, hogy ez az egész kezd kicsúszni az irányításom alól. Persze, hogy elsőre rögtön bajt gondolok, mert mi más lehetne? Mi másért lenne itt Lael?
De az idilli felhő, ami már így is viharos volt csak még rosszabb lett, amikor rádöbbentem aki itt áll velem szemben, az nem más, mint Nick. Ez több, mint aggasztó.
-A bogyók? Már megbocsásson Nick, de azoknak nem szabadna ártania, ha rendesen vannak szedve..
Ha rendesen vannak szedve, a francba! Sejtettem, hogy nem szedi majd rendesen. Az orrnyergemet összeszorítom két ujjammal és imádkozom azért, hogy ne törjem el.
Gondolkodhatnék néha azelőtt még mielőtt cselekszem, Lael elég instabil jellem és bár nem szívesen mondom, Nick az érettebb, gondolkozóbb fele, mintha a személyiség megoszlott volna, Nick a felnőtt, Lael a gyermek, elég sok tekintetben ez tűnik fel nekem.
Nézem ahogy a dízs gyümölcseim egyikbe harap és összeráncolom a homlokomat. Oké, már értem miért utálom Nicket, kimondottan irritáló személyiség.
-Hátrébb az agarakkal! Nem tudom, hogy lehet visszahozni Lael-t, én mondtam, hogy nem viheti túlzásba a gyógyszer szedését, mert nem lehet tudni mit okoz. Nem az én hibám, ami történt, de ettől függetlenül megpróbálok rájönni mi történt.
Ígérem meg, de még magam sem tudom ezt hogyan fogom véghezvinni. a következő amire gondolok, hogy a gyógyszer használt...csak éppen nem azt tartotta meg, amit kellett volna. A második amire gondolok, hogy kicseszettül aggódom a fiúért.
Amit Nick mond már magában őrültség, efféle jelenséggel nem találkoztam soha, nem tudós vagyok, az isten verje meg, hanem agyturkász, abból is ezek szerint a szarabb fajta.
-És mi a francért vett be annyit? - nézek rá felvont szemöldökkel menjen a picsába a jó doki, ez Nick, nem a páciensem, nekem Ő csak egy kicseszett akadály, amit át kell hidalnom.
-Mikor történt mindez, gondolom nem néhány perce...
Már hogy is lett volna annyi ideje, Nick nem annak a típusnak látszik, aki azonnal pánikba esik. Dehogyis.
Mi lehet most szerencsétlen Lael-lel?
-Megmondanám, ha tudnám, de nem tudom, nem tudós vagyok Nick. Most pedig hallani akarom az előzményeket is.
Nincs apelláta, na nem mintha az előzmények túl sokra vinnének előre, de az is több, mint a semmi. Nem gondoltam volna, hogy ekkora baj lesz. Én hülye, mentem volna inkább fogorvosnak ott maximum átfúrom a koponyáját az illetőnek, de nem ölöm meg végleg.

Megforgatom a szememet, felvonom a szemöldökömet, majd a hínáragyú hangját utánozva válaszolok:

"Ha rendesen vannak szedve..." Csak az a baj, seggfej, hogy nem gondoltad végig ezt a dolgot. Laelről van szó. Komolyan azt hitted, hogy majd rendesen, mint a jó kis gyerekek fogja szedni a gyógyszereit?

Kárörvendően felnevetek, majd felülök a konyhapultra. Arrébb lököm a kezemmel a gyümölcskosarat, hogy legyen elég helyem a bútoron, majd ismét a doki szemeibe nézek.
Olyan elesettnek néz ki, ebben az otthoni-mami-ruhában. Körbenézek még egyszer a lakáson, hátha látom bármi jelét annak, hogy lenne gyereke, neje vagy akár kutyája, de semmi. Egy egyszerű lakás, egy egyedülálló embernek. A megkezdett almát ismét a kezembe veszem, majd magamban gúnyosan elmosolyodok, megrázom a fejemet rosszallóan, majd felpillantok az orvos szemeibe. Érdekes érzés szemtől szembe nézni vele, nem úgy, mint ahogy általában lenni szokott. Hogy az üres levegőnek beszélt a találkozásokon, mert azt gondolta ott álltam vagy nem tudom. Most viszont szemtől-szemben, nem néz át rajtam.

Még hogy nem a te hibád...- mormogom, de elég hangosan ahhoz, hogy ő is hallja.

Kihúzok néhány fiókot alattam, míg nem találok egy kést, majd a lábammal becsukom, ahonnan kivettem az evőeszközt. Fogom az almát, majd elkezdek szeleteket kivágni, amiket aztán lassan elrágcsálok.

Úgy négy-öt napja...- mondom rágás közben, majd élvezettel figyelem, hogy mennyire elhagyta a nyugodt orvos képét.

Jobb is, nincs annál rosszabb, amit utálok, mint a mindent tudónak tettető embereket. Lael velem ellentétben azonban úgy tűnik vonzódik azokhoz a személyiségekhez, akik irányítás mániásak. Akikben a vezető, védelmező típust látja. Tudok jól a Doktor Zoknifej iránt táplált érzéseiről. Bár még önmagának úgy tűnik nem vallotta be, én tudok arról, hogy valami van Mr. Tökfejben, ami megnyugtatja... Mekkora baromság... Ha már meleg akar lenni, miért nem tud találni valaki mást, akit imádhatna?
Idegesen megforgatom a szemem, majd beleszúrom a kést az almába, hogy kikandikáljon a vége, majd lerakom magam mellé a pultra.

Nincs nagyon mit mesélni... Három napig szedte rendesen azt a szart, de semmi nem történt. Nem hatott. Gondoltam is, de ő annyira hitt abban, hogy az majd eltűntet engem. De nem... Beleélte magát abba, hogy végre egyedül lehet és csalódott. Ideges lett az este, így egy helyett többet vett be. Mert egy kis hülye seggfej, aki képtelen hallgatni rám. Mondtam neki, hogy ne csinálja, de tudod milyen a kölyök. Késztetést érez arra, hogy lázadjon ellenem, mert azt hiszi én vagyok az ő kis történetének a gonosztevője...- vonom meg a vállam, de láthatóan idegesít és bánt a dolog.

Bevallom, hogy nem esik jól, hogy mindig rosszakat képzel rólam a kölyök, de már hozzá szoktam. Régebben még egyszerű volt. Amikor azt hitte, hogy a kis gimis énének a legjobb haverja vagyok. Egy hajléktalan, vagy egy bohém ember, akinek nincs jobb dolga, mint egy tizenöt évessel együtt eljárkálni a városban mindenhová. Akkor még kedvelt, a bizalmasának gondolt. Aztán jött az az átkozott részeges, aki pénzt követelt tőlünk az utcán, késsel a kezében. Lael lefagyott, meg se bírt mozdulni, nekem viszont gyorsan kellett gondolkoznom. Vagy leszúr minket és reménykedünk, hogy ne vérezzünk el, amíg mentők érkeznek, már ha érkeztek volna. Vagy pedig teszek valamit ellene. Így kicsavartam a kezéből a kést és a szánalmas tolvaj a visszakaparintási kísérlete során szinte belefutott a saját késébe. Ez van... Szerencsétlen baleset. A zsaruk kikérdezték, aztán csak akkor esett le a rózsaszín köd a srác szeme elől és rájött egyek vagyunk. Így kerültünk a Zokni Agyú szárnyai alá is.

... szóval... ennyi... Bevette azokat a szarokat, aztán rá alig tíz percre már a konyhapadlón feküdt és elájult. És én keltem fel helyette.

Mondom, majd a kukába dobom az almacsutkát, a késsel együtt, de nem igazán tud érdekelni, majd leszállok a konyhapult tetejéről. Közelebb megyek Vincenthez, míg alig választ el minket pár lépés. A bakancsom alatt még kisebb darabokra törnek a szilánkok, de nem töröm meg a szemkontaktust.

Tudom jól, hogy nem vagy tudós. De nálam sokkal több az orvosi tapasztalatod. És hidd el, nem szívesen jöttem pont... Hozzád.- nézek végig rajta, pontosabban lenézem és megjelenik egy keserű mosoly az arcomon.- De már nincs több ötletem. Már négy napja nincs itt a srác, már rég ki kellett volna ürülnie a szervezetemből ennek a szarnak. De sehol nincs. Nem alszik idebent.- bökök a koponyám felé.

Csendben állok tovább, majd végigmérem még egyszer a férfit, mintha csak a húspiacon lennék és azt latolgatnám, hogy melyik hús ízlene jobban, ha megsütném.

Amúgy meg nem értem mit esz rajtad annyira, nem vagy túl nagy szám.

-Tulajdonképpen igen, a hiba az egyenletben az maga, ráfogadok, hogy nem véletlenül szedett be többet.
Itt már én is kezdek állati dühös lenni. Tudom nem kellene, kezelnem kellene a helyzetet normálisan, mert a helyiségben az egyetlen normális egyén még én vagyok. De nehogy már én legyek a hibás azért, mert nyilván feldühítette a srácot Ő pedig beszedett abból a pirulából többet is. Megmasszírozom az orrnyergemet, ha ideges vagyok ez az, ami a legkönnyebben lenyugtat, bár ebben a helyzetben még ez is hasznavehetetlen.
Orvosi pályafutásom alatt találkoztam már gyógyszer túladagolással, alkohol problémákkal, de effélével nem. A gyógyszernek vagy hatni kellett volna vagy semmiféle elváltozást nem kellett volna okoznia. Én hülye jobban is átgondolhattam volna, ennyi igazság van Nick szavaiban, nem gondoltam át teljesen. De Lael felnőtt férfi, gondoltam ennyit rá lehet bízni. Legközelebb jobban átgondolom a dolgot, ha lesz legközelebb.
Figyelmen kívül hagyom a motyogását. Nem fog felidegesíteni, annál sokkal profibb vagyok. Nem tudom mire megy ki nála a játék, de nem vagyok mókázós kedvemben.
-Tehát négy-öt napja. Az alatt ki kellett volna ürülnie a gyógyszernek, ezek szerint ennél komplikáltabb a helyzet.
Sóhajtok és közben összesöpröm a szilánkokat. Hiába töröm a fejem nem tudom mi történhetett. az elme a legösszetettebb dolgok egyike, még a mai napig sem sikerült megfejteni hogyan is működik, csak egy aprócska százalékát használjuk egyszerre az agyunknak. Tehát Laelnek valamelyik sötétebb szakaszban kell lennie, nem tűnhetett el csak úgy...Nem, ezt nem akarom elhinni.
-Hát nem is a jó Tündérkeresztanya az is biztos. - dörmögöm. - Értem, tehát akkor ott állunk ahol a part szakad, mert ötletem sincs mit lehetne tenni. - és igen, hallhatja a hangomon, hogy ideges vagyok, mert nem szeretem a lehetetlent, nem bírom elviselni, ha valamire nem tudok megoldást akár azonnal.
Látom rajta, hogy bántja amiért Lael nincs jó véleménnyel róla, de lássuk be, a két férfi merő ellentéte egymásnak, Lael gyermeki és zárkózott személy, Nick a szöges ellentéte. Egy idő után Lael-ben kialakult a szabadság utáni vágy, ami érthető.
-Jól tette, hogy idejött, valamit kifogok találni, még nem tudom mi lesz, de valamit kitalálok. Talán ha...várjunk csak. - hagyom ott gyorsan és a szobámba megyek. Van egy listám a gyógyszerekről melyeket felírhatok hasonló esetekben, a baj okozó pirula is onnan van. Kihozom a füzetet és jobb ötlet híján Nick kezébe adom.
-Ha a gyógyszer amely arra lett volna, hogy eltávolítsa magát és Ön helyett Lael-t távolította el, talán megcserélné a dolgot ha a gyógyszer ellenhatóanyagú piruláját szedné. - bökök a kérdéses gyógyszerre, afféle nyugtató, erős, de nem okoz különösebb problémát. Talán, ha Nick lelassul Lael erőre tud kapni. De ehhez az kell, hogy a kérdéses személy meghozza ezt az áldozatot.
az, hogy ilyen rohadt közel áll hozzám nem könnyíti meg a helyzetem. A szavai nyelésre késztetnek.
-Fogalmam sincs miről beszél. - vetem oda védekezően. Még hogy Lael odalenne értem...szép gondolat.

Legszívesebben kitekerném Doktor Pornósztárbajusz nyakát, ha tehetném. De tehetetlen vagyok és vissza akarom kapni Laelt. Nem vagyok az az önző seggfej, akinek a kölyök képzel. Törődöm vele, és bár igaz, hogy néha én is át szeretném venni az irányítást, de nem örökre. Nem akarom őt semmitől se megfosztani.
Még hogy az én hibám... Néha persze, az én hibám, ha felhúzom Laelt, de ezt a mostani esetet nem lehet rám fogni. Semmit se tettem, hogy felhergeljem, önmagát húzta fel. De Mr. Szilánkbajnok persze mindig azt gondolja, hogy én vagyok Lael minden problémájának oka. Pedig nem, az ő bajai jóval előttem elkezdődtek. Ezért jelentem meg én is, hogy megvédjem azoktól a dolgoktól, amik történtek vele.
Esküszöm ezek ketten tökéletesek lennének egymáshoz. Mindketten a másikat tartják a jónak, és én vagyok minden bajnak az okozója. Brávó! Ezt a párost a rohadt mennyben tákolták össze.
Végignézem ahogy feltakarítja a törött szilánkokat, mint aki éppen egy nagyon unalmas reality showt bámul, minden érdeklődés nélkül.
Dühösen felhorkantok a Tündérkeresztanyázásra, majd szinte átvágok a férfin a tekintetemmel:

Kötekedést érzek a hangjában, Doktor Otthonka?- utalok a külsejére egy hűvös nevetéssel.

Megforgatom a szemem. Gondolhattam volna, hogy feleslegesen jöttem ide. Persze, hogy nincs ötlete, miért is lenne? Tuti a piacon vásárolta a doktoriját, azért ekkora egy idióta balfék. De lám csak! Máris rohan a -feltételezem- szobájába, és vissza is jön és felvont szemöldökkel a kezembe rakott füzetre nézek, majd vissza a férfi arcára. Végighallgatom amit mond, majd egy "te most csak hülyéskedsz fejet" öltök magamra:

Ezt ugye csak egy beteg viccnek szánta... Azt ne mondja komolyan, hogy ezt komolyan gondolta! Helloooo, retardált riadó, mindenki!- veszem fel a szokásos színpadias hangomat, majd a férfi mellkasának nyomom a füzetet, hogy vegye csak vissza.- Nem tudom milyen nyelvet beszél, klingont vagy tököm tudja mit! De azt hiszem bebizonyította már, hogy az orvosiját valahonnét a sarokról lopta. Pont a szaros kis bogyói miatt vagyunk most itt, nem fogok valami mást is bevenni. Minek néz engem, Dorothynak? Tele van a hajam masnikkal és Totoval mászkálok az oldalamon? Maga meg Óz a nagy varázsló, aki mindent beetet a bugyuta emberekkel? Hát szerintem nem!

Fejezem be a kifakadásomat, majd úgy megforgatom a szemem, hogy már azon se lepődnék meg, ha kigurulnának a helyükről és meg se állnának a lejtő végéig.

Jaj Istenem, csak ezzel a szar dumával ne jöjjön nekem! "Fogalmam sincs miről beszél".- figurázom ki a férfit, majd még közelebb lépek és egy vigyorral az arcomon folytatom tovább a zaklatást.- Értem, hogy maga nem hallja a kölyök gondolatait úgy, mint én, de az arcára van írva... Ahogyan magának is.

Elégedetten magammal mosolygok, majd keresztbe rakom a karomat, egyre csökkentve a távolságot kettőnk között. Na igen, élvezem az ilyen manipulációs helyzeteket, ebben Laelnak mindig igaza volt. Szeretem kiharcolni magamnak az "alfa szerepét", hogy úgy mondjam. Most már csak be kell vágnom az utolsó mondatokat, hogy véletlenül se mondhassa, hogy nem érti miről beszélek. Ezeket a következő mondatok nem lehet nem érteni:

Fogadni mernék, ha felnyitnám a laptopját az előzményekben csak meleg pornót találnék. És abban is biztos vagyok, hogy nem egyszer gondolt már a kölyökre...

Mondom, majd a vállára rakom a kezem:

Értem én... Ki tudna ellenállni... Ennek.- mutatok magamra egy mosoly mellett, hiszen tudom, hogy a doki Laelt látja csak, az ő testét.

Nem tudom, soha nem is fogom tudni milyen az, ha valaki más is van a fejedben, hogy nem kimondottan a sajátod minden gondolat, épp ezért utálom Nick-et, ami persze hatalmas őrültség, de így van, mert egyszerűen tönkre teszi Lael-t, amit nem bírok nézni. Az, hogy ellenséges vagyok a férfival teljesen természetesnek veszem, nem vagyunk barátok, nem is leszünk. Ő minden baj okozója még ha nem is létezik..
-Az Ön dolga mit gondol, nagy ívből teszek rá. - állom a pillantását.
Szakmámhoz híven fent kell tartanom a látszatot, hogy engem nem lehet kihoznia sodromból, de csessze meg, már hogyne lehetne? Itt van az otthonomban, segítségre szorul mert valami rohadtul elbaszott és akkor még neki áll feljebb? Ha én magam nem aggódnék Lael miatt, akkor most már rég az ajtón kívül lenne. Szerencséje, hogy érdekel a fiú sorsa és magamat is hibásnak gondolom ebben az ügyben. Ha nem adok gyógyszert nem lennénk most itt, de ez a múlt, nekem pedig a jelenben kell járnom.
-Nem az én bogyóim voltak az okok, hanem a maga öntörvényű, kötekedő irányításmániája ami Laelt arra sarkallta, hogy többet vegyen be az amúgy ártalmatlan pirulákból...
Vetem oda foghegyről. Utálom ezt az alakot, csessze meg!
Elveszem tőle a füzetet és várok, mondjuk az isteni csodára ami ezt a fickót meg nem létezővé teszi.
-Akkor mondjon egy jobb ötletet..ja nem tud? Azért nem, mert baromira nem ért semmihez, fogja be és hagyja, hogy kitaláljak valamit.
Udvariatlan vagyok? Igen, de megérdemli. Ám ha nem hajlandó nyugtatót szedni fogalmam sincs mit lehetne még tenni.
Az istenit, agytúrkász vagyok nem tudós, és ilyen esetről még csak nem is hallottam soha, nem tudom mégis mi a fenét vár tőlem.
Ahogy belép a személyes terembe késztetést érzek arra hogy letöröljem a vigyort a képéről.
-Nekem semmi sincs az arcomra írva, talán annyi, hogy nem kifejezetten kedvelem magát, de ezt amúgy sem rejtem véka alá. - mondom a szemébe nézve. Nem ijeszt meg, sőt, attól mert doktor vagyok ugyanúgy ember is, és ha arra kerül a sor remekül szétverem a képét, vagyis Lael-ét a francba...
-A személyes dolgaim csak rám tartoznak, én sem vájkálok az Ön dolgaimban, de várjunk csak, magának semmi dolga nincs, ha nincs Lael, akkor maga se, szar lehet.
Ellépek mellette és az italos szekrényemhez lépek, nem vacakolok a pohárral, ma már ráfizettem egyszer és meghúzom az üveget. Lael gondolt rám? Mi a fene...és mégis honnan a francból tud ez az ipse a...mindegy, mindegy, szedd össze magad Vin, szedd össze magad.

Már elengedem a fülem mellett a gyógyszerről való megjegyzéseit, mert ezzel nem fogunk előbbre jutni. Én elmondtam a saját véleményemet ő az övét, most pedig már lehet tovább lépni és valóban megoldás után kutatni. Azzal ha itt veszekszünk nem fogjuk visszahozni Laelt. Még akkor is ha legszívesebben csak vitatkoznék tovább és leüvölteném Doktor Köcsög fejét a nyakáról.
Nem, tényleg nem tudok jobb ötletet, de ennél rosszabbat se. Biztos nem fogok gyógyszert bevenni. Tűz ellen nem tűzzel védekezünk, úgy hiszem. De az, hogy baromira nem értek semmihez még jobban kihoz a sodromból -már ha az lehetséges- és sutba teszem az előző gondolatomat. Bassza meg, akkor vitatkozzunk csak tovább. Nem fogom magamat hagyni, nem fogok meghunyászkodni pont ezelőtt a tökfej előtt.

Óh, baszódjon meg!

Mondom dühösen, de szinte rögtön utána felnevetek. Hát gondoltam, hogy nem kedvel, de bem is érdekel úgy őszintén, hogy mit gondol rólam. De ellent vetnék, mert amikor Laellel beszélgettek és nekem csendesen megfigyelnem kellett csak, pont azt tettem. Megfigyeltem. Amikor az ember nem érintkezhet annyira a környezetével, akkor jobban megfigyeli az emberek arcát és mozdulatait. Minden apróságot, minden kis rejtőző titkot. Ebben vagyok jó. Az emberek megfejtésében és miután megfejtem őket, szívesen fordítom ellenük azt, amire rájöttem. Például azt, hogy Doktor Gennyláda.

Jaj.- emelem a kezemet a szívem fölé, mintha megsértett volna azzal, hogy nem kedvel de az arcomról a mosoly nem tűnik el.- Most szíven talált. Mi lesz most velem?

Nevetek nagyokat, majd leeresztem a karjaimat és az önelégült vigyor is eltűnik a képemről. Betalált az érzékeny pontomra. És ha valaki megbánt, akkor aztán rosszul jár az illető. Ökölbe szorítom a kezeü, majd összeszűkült szemekkel nézem, ahogy iszik valamit.
Rohadjon meg, már úgy is régóta várok erre. Elindulok felé, majd megragadom a nyakánál fogva és a falnak döntöm, közém és a fal közé szorítva a férfit. Az se érdekel, ha közben fejbe vághat azzal a rohadt üveggel. Kissé felemelem a földtől, hogy a lábujja alig érje a földet, így fojtogatva, majd dühösen ezt mondom:

Na ide figyelj! Mert csak egyszer fogom elmondani... Én pontosan tudom, hogy mennyire le vagyok korlátozva, pontosan tudom, mivel jár az, ha két ember él egy testben... De ha még egyszer ezért ki mer figurázni... Akkor azt a napot is megbánja, hogy megszületett...

Észre se veszem egészen addig, hogy kicsordult a könnyem, míg végig nem folyik az arcomon és a saját karomra esik, amivel a dokit tartom a falnak.
Bassza meg... Nem fogom engedni, hogy így lásson, nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy ennyire hatással vannak rám a szavai. Elernyednek ujjaim a nyakán, majd gyorsan hátat fordítok. Az se érdekel, ha visszavágásból tarkón vágna. Az is jobb annál, hogy gyengének mutatkozzam.
Nick most... komolyan sír?- hallom a fejem mélyéről az ismerős hangot és egy pillanatra érzem a szokásos jelenlétét, de amilyen gyorsan jött az érzés olyan gyorsan el is múlik.

Lael?- kérdezem hangosan és döbbenten, de az öröm és az aggodalom hallatszik a hangomban.

Lehet, hogy úgy ismer mint aki akkor is halál nyugodt amikor épp elüti a nagyanyját a busz az orra előtt...de az amilyen vagyok a rendelőmben az nem az, aki valójában vagyok. Nem fogom hagyni, hogy a házamban Ő dirigáljon és megmondja mit kellene tennem, pláne nem úgy, hogy a baj okozója Ő volt és még egy értelmes ötlettel sem tud előállni.
Persze semmiképp sem okos ötlet az így is ingerült medvét még feljebb tolni a létrán, de már nem érdekel. Egyszerűen csak azt akarom, hogy takarodjon innen, kár, hogy erre nem sok esély van mivel szükség van rá is Lael visszahozásához.
-Ez nem rossz ötlet. - mondom vigyorogva, de a szavakat nem kellemesen ejtem ki.
A cinizmusa egyenesen hergel és nem kell már sok hozzá, hogy kihajintsam innen. Lael érdekében ezt próbálom visszafogni, de eljön majd az a pillanat mikor szarok az egészbe és nem fog érdekelni. Végül is nem az én dolgom...A francba, kár hogy törődöm a sráccal, egyszer ez fog a sírba tenni, még hozzá idő előtt.
-Nem különösebben izgat, az nem a maga szíve. - vágom oda és kész vagyok akár arra is hogy nekem ront. Basszus, ebből kitelik, teljesen huzatos az agya és nem csodálom, hogy Lael ebbe beleunt. Ha ez menne non stop egész nap és minden egyes átkozott nap, hát én már rég levetettem magam volna egy hídról. Elviselhetetlen, öntelt barom.
Amikor sikerül az elevenébe találnom nem tart sok ideig míg fel ken a falra, vigyorgok végig még akkor is mikor a levegőm fogytán van. Csak nem fájt neki? Megérdemelte.
-Azt...már..rég..megbántam..úgyhogy...nyugodtan..kinyalhatja.. - mondom és elvigyorodom. Seggfej.
A könnyek meglepnek, de meghatni nem hatnak. Legalább tudom mi az, amivel ezt a nagyszájút hallgatásra lehet bírni.
Mikor elereszt a nyakamhoz kapok és nagyokat kortyolok az oxigénből. Rohadtul kezdenek a dolgok kicsúszni a kezeim közül. Én egy tetves agytúrkász vagyok nem pedig szellemidéző vagy tudom is én minek nevezzem jelenleg Laelt. Nekem annyi lenne a dolgom, meghallgassam az embert, ha kell gyógyszert írjak fel és ennyi, nem kell világot megmentenem. A picsába már!
Mikor Laelt szólítsa körülnézek ami rohadt abszurd mert itt áll előttem de mégsem Ő az..baromi egy abszurd helyzet és úgy érzem, ha ennek vége egy cuki gumiszobát azért rendelek magamnak..elvitelre ha lehet.
-Itt van?
Félreteszem az ellenszenvem és kíváncsian kérdezem a baromarcút, hogy mi a helyzet. Sajnos én nem érzékelhetem, nem úgy, mint Ő.

Már csak hab a tortán, hogy kiemeli ez nem is az én szívem. Ennek sincs ki mind a négy kereke. Ha látja, hogy a kutya harcra kész, nem taposunk még rá a farkára is...
Jó érzéssel tölt el, hogy a falra kenem. Már régóta meg akartam tenni, körülbelül azóta, mióta meg akart tőlem szabadulni. Tehát elég rég óta. A francba is nem tudok tisztán gondolkozni! Nem úgy, hogy legszívesebben addig fojtogatnám, míg el nem ernyed a teste a végső nyugalom felé. De nem, ezt csak nem tehetem meg. És a magamat is meglepő könnyeim kizökkentenek a gyilkos vágyaimból. Elengedem, hadd kapkodjon csak levegő után. Elfordulok tőle. Először is mert jobb, ha nem nézek vele szembe, különben a végén még tényleg kinyuvasztom. Másodszorra nem akarom gyengének mutatni magam, dühösen letörlöm a könnyeket az arcomról. Harmadszor pedig mert meghallom az ismerős hangot. A szokásos kis zümmögő gondolatokat, amik Lael jelenlétét szokták jelezni. Számomra a gondolatai olyanok, mint egy városi gyereknek az autók zaja. Megszoktam, sőt zavar, ha nincsenek velem.

Lael?- kérdezem döbbenten, bár választ nem kapok közvetlenül.

Csak a kis búgó gondolatainak zaját: Tényleg nem lát Nick? Egyáltalán hol vagyunk? Miért van itt Vincent és miért könnyes Nick arca? Komolyan sír vagy mi van? Ez sem a szokásos látványok közé tartozik.
Megkönnyebbülten felnevetek, kezeimet a tarkómhoz emelem, majd érzem, ahogy végigfolyik még több könny az arcomon. Egyszerűen az iránta érzett aggodalmam és megnyugvásom elfeledteti velem, hogy nem akarok gyengének mutatkozni. Teszek rá! Végre visszakaptam a kölyköt!
Kívülről nézve most látszódhat igazán, hogy nem vagyunk normálisak. Egyszerre nevetek és sírok, mintha csak az elmegyógyból szalajtottak volna... Végül is majdnem... Körbefordulok a tengelyemen, hátha meglátom a kölyök arcát, de nem sehol sem látom. De legalább már idebent, a fejemben hallom őt.

Mi van?- kérdezem végre felfogva, hogy Vincent -most túl boldog vagyok idióta becenevek kitalálásához- egy kérdést tett fel nekem.Igen. Igen, itt van.

Nevetek boldogan, majd közelebb megyek a férfihoz, akit az előbb még konkrétan meg tudtam volna fojtani, majd átölelem. Igazából csak azért, mert ha belegondolunk neki köszönhetem. Miatta könnyeztem. Lael meg teljesen abszurd módon erre ébredt fel, az eltűnéséből. Meg valójában Ő az egyetlen, aki most közel van hozzám. Az se érdekel, ha utál. Nem is tart sokáig, szinte csak pár pillanat és már el is engedem.
És amint oldalra pillantok már ott is áll Lael. A szokásosnál értetlenebb arccal én pedig egy boldog vigyorral megforgatom a fejemet:

Jaj kölyök, már a frászt hoztad rám!

Mi? Ezt meg hogy érti? Miért hoztam rá a frászt? - hallom a gondolatait, majd úgy döntök itt az ideje helyet cserélni. Még utoljára ránézek a doktorra és szokásos mosolyommal így köszönök el, na persze nem végleg:

Nos doki... Mondanám, hogy élveztem a találkát... De akkor hazudnék!- vigyorgok rá, életemben talán először minden ellenszenv nélkül.

Aztán elsétálok Lael mellé, majd átengedek a szokásos érzésnek. Most már övé a kormány...

Felhergeltem, tisztában vagyok vele, de valamiért ez most baromi jól esett, hiányzott, kellett. Utálom ezt az embert, annyira amennyire csak lehet, az ellenszenvem pedig jogos, bár nem lényeges.
Talán az sem normális, hogy valahol még élveztem is, hogy felkent a falra. Basszus, az életem monoton, unalmas és semmiképp sem rázós, erre jön ez a fickó és valamiért élet költözik belém, kár, hogy a verekedésben nem vagyok annyira otthon, mint a fejekben való túrkászásban.
De egy valami lefékezi az őrült gondolatokat és visszaterel a fontos feladathoz, méghozzá ahhoz, hogy Lael-t visszakapjam..kapjuk.
Hiába kérdezek Nick csak nem fele, felmegy bennem a pumpa, de ezúttal érdemtelennek tartom, hogy neki ugorjak, más egyéb sincs nálam, mint egy pohár.
-Itt? Tényleg? - lelkesedem be, basszus, annyira aggódtam a fiúért, hogy az csak most tudatosult bennem. Kiengedem a levegőmet, ami marta a tüdőm. Nyugodtabb leszek. A fiú jól van, vagy jól lesz. Nem tudom miért törődöm vele ennyire, de úgy érzem ez zsigerből jön, hogy elmúlik-e azt nem tudom.
Csak figyelem a kettejük kommunikációját és azt veszem észre, hogy mosolygom. Basszus..örülök, hogy Lael itt van, még ennek az otromba Nicknek is örülök, látom, hogy az arcára van írva az érzés mennyire hálás annak a valaminek, valakinek aki visszaadja neki a fiút.
Kicsit felcsap a zöldszemű szörny, féltékeny leszek erre a kapcsolatra...Bár ez a legnagyobb baromság, ami csak lehet...de látva, hogy ők tényleg egyek...hát féltékeny vagyok. Akarok valamit a fiútól, bár hogy miért, minek és hogyan..nem tudom. De ez abszurd és bizarr is. Az orvosa vagyok, ő pedig beteg...nem láthatom csak a jó dolgokat, racionálisnak kell lennem. Nem tévelyedhetek el.
-Találkozunk még Nick. - biccentek neki oda, még el is mosolyodom, ezt teszi velünk a fiú, két ellenséges faszfejből két...nem túl ellenségeset farag.
Alig várom, szinte bizsergető várakozással, hogy Lael álljon előttem.
-Lael? - kérdezem. Ez a hang az enyém lenne? Ez a rekedtes? Basszus, össze kell szednem magam. Orvos vagyok az istenért...