A Water Hills új orvosa

Eddigi karrieremet a Minnesotai Elmegyógyintézetben töltöttem. Ott kezdtem az orvosi pályát és élveztem is a munkámat. Szeretek embereken segíteni, kigyógyítani őket a bajukból, így vagy úgy mindig meggyógyultak. A fizetésem is jó volt, a munkatársaimat épp hogy csak eltűrtem, de még így is élveztem az ottani munkásságomat. Azonban egy hónapja rejtélyes okoknál fogva, legalábbis a rendőrségnek rejtély, a szanatórium lángokra kapott és leégett majdnem a teljes épület. Ápolók, orvosok is életüket vesztették a tűzben. A betegek közül pedig szinte senki sem élte túl. Én pedig átmenetileg munka nélküli lettem. Egészen addig, amíg állás ajánlatot nem kaptam, itt lenn délen, a Water Hills Szanatóriumban. Az állam egyik legjobb intézménye, mégis nem valami mosolyra fakasztó a fizetésem. De amikor az embernek leég a régi munkahelye, nem válogathat.
Így készséggel, mosolyogva beültem a fekete Chevy Styleline-omba, hogy elvezessek az új lakóhelyemre és munkahelyemre. Délre költözni nem is olyan rossz, mint azt eleinte gondoltam. Bár néhány ember kiejtése fülsüketítő, azért hozzá lehet szokni.
Az első napom a Water Hillsben úgy kezdődött, hogy az intézet főorvosa kisétált az épület elé, ahol két nővérrel az oldalán rám vártak. Mosolyogva, cigarettával a szájában fogadott a pocakos, kopaszodó férfi, aki rögtön ellenszenvet keltett bennem. Na nem azért, mert modor hiányában küszködik, vagy mert túl sokat beszélt arról, hogy mi lesz a dolgom az intézetben. Ellenkezőleg. A modora az átlag embert szinte levette volna a lábáról, de engem nem tudott átverni. Azt az álarcot viseli, mint a legtöbb ember, amikor valami rejtegetni valója van az illetőnek, vagy valamire nagyon vágyik. Dr. Fordnál nem tudom még megmondani melyik a helyzet, de a műmodora engem akkor sem ver át. De azért én is elmosolyodtam és készségesen feleltem a kérdéseire, amik teljesen haszontalanok a munkámat nézve. Van e feleségem? Hát gyerekeim? Háziállatom? Mindegyikre nemmel válaszoltam. A rokonaim milyen messze laknak, milyen volt az ide vezető utam, jó házat találtam e magamnak, bla bla bla... Azt is észre kellett vennem, hogy miközben a hatalmas déli stílusú épületbe mentünk dr. Ford keze olykor-olykor lejjebb tévedt az egyik ápolónő derekáról. De nem legeltettem ezen sokáig a szemem, mert ebben a szakmában szinte egyértelmű, hogy az orvosok nagyja része a nővéreket nem csak azért alkalmazzák, hogy a betegeket szolgálják. A szolgál szót direkt használom, hiszen szolgák ők, csak nem olyanok, akik az ebédet készítik vagy takarítanak a gazdag, fehér családoknál.
Az épületben végig vezetett túrám során próbáltam kiszűrni a főorvos beszédét arról, hogy a felesége éppen hányadik szépség versenyt nyerte meg a városban, illetve, hogy a gyerekei milyen eredményeket érnek el az iskolában. Inkább a betegeket fürkésztem, minden egyes helyiségben. A különböző zárdákat, foglalkoztató szobákat, a fürdő helyiséget, míg végül ide nem értünk, az irodám ajtaja elé. Ahol már fényes táblán áll a nevem.
Dr. Ford megnézi a kezében tartott papírokat. Miközben átfutja azokat az ujjaival látom, hogy zsíros csíkokat és ujjlenyomatokat hagy maga után. Minden bizonnyal a hajzseléje maradéka, legalábbis csak remélni tudom, hogy az az.
Kissé eltorzul az arcom egy grimaszba, mert tudom, hogy azok a papírok mindjárt az én kezemben fognak landolni, de mosolyt erőltetek az arcomra, amikor átveszem őket tőle. Kijelenti, hogy ez az első betegem aktája, olvassam át figyelmesen, mindjárt hozzám terelik a férfi ápolók a beteget.
Biccentve megköszönöm neki a körutat, majd papírokkal a kezemben intek neki és belépek az irodámba.
Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amint becsukom magam mögött az ajtót, majd grimaszolva ledobom az asztalra a köteg papírt és dossziét.
Körbejárom a helyiséget, amit most már magaménak tudhatok, majd az ablakokhoz lépek. Három hatalmas ablak, amiket sötét, nehéz és dohos függönyök fedik. Elhúzom mindegyiket, hogy aztán az anyagon akadt por a levegőben szállva, a napsugarakban úgy tűnjenek, mint egy rakás csillámló por. Rögtön az orromba is száll pár és tüsszentek egyet, majd mogorván kinyitom mindhárom ablakot és élvezem a beáradó friss levegőt. Pont az intézet udvarára, illetve a közeli erdőre néz az irodám. Egész kellemes látvány a régi munkahelyemen a cipő gyárra nézett az egyetlen ablakom. Ebben máris jobb a Water Hills.
Felhúzom az ingujjaimat a könyökömig, majd az asztalra lerakott dobozomhoz lépek. Kipakolom azt a pár könyvet, amit magammal hoztam az asztallal szemben lévő könyvespolccal. Amellett egy nagyapám korabeli állóóra halkan kattog. Azon is akkora a por, hogy már öt centivel nagyobbnak tűnik a bútor. Majd később letakarítom.
A bőr fotelra és kanapéra nézek, ami egymással szemben van állítva, majd végighúzom rajtuk az ujjamat. Legalább ezek tiszták.
Félre értés ne essék, nem vagyok tisztaság mániás, azonban a vastag port ki nem állhatom. Ez a por, ami meglepi az egész helyiséget pedig elég vastag ahhoz, hogy az embernek allergiája alakuljon ki tőle.
Feltolva az orromon a szemüvegemet ismét az asztalomhoz lépek, majd a kezeim közé veszem a papírokat. Egy bizonyos beteg papírjait: Miss Katherine Scaletta papírjait. Végigpillantok a ronda macskakaparásokon, amiket az előző orvosa írt róla, de egy perc után feladom a kódolásukat, mert alig látok valamit az egészből az általános adatain kívül.
Visszasüllyesztem az érthetetlen firkákat a dossziéba, majd az asztalom egyik fiókjába süllyesztem.
Leülök a fotelba, elhelyezkedem, elkényelmesedem és várom, hogy az ápolók beirányítsák Miss Katherinet az irodámba.

Macy, Macy, Macy. Az a nyámnyila repedtsarkú csak úgy feldob minket. Jobban mondva saját magát is de az most mellékes információ. Emlékszem mikor még csak ketten voltunk, Katherine és Én. Macytől már csak Katherinet utálom jobban. Azt kérdezed miért? Mert ő mindent megkapott. Szeretetet és törődést és én bezzeg az elméjének legbelsőbb zugában kuksoltam 15 éven át és mikor kibújtam elvittek orvoshoz. Aztán maradhattam odabent még 10 éven keresztül az antidepresszánsoknak köszönhetően. Persze a kedves Miss Scaletta nem bírta tovább a folyamatos hányingert és álmosságot a mocskos piruláknak köszönhetően így egyszerűen elhagyta őket és mikor megtette nem csak én vártam elméjének legmélyebb zugában hanem még jó páran arra várva mikor vehetjük át az uralmat. A mai nap az enyém és persze, hogy egy sehonnani pszichológusnak adnak át mivel a kedves Mr. Stevens köpni nyelni nem tudott miután felajánlottam, hogy lecummantom. Vén kecske is megnyalná a sót tartja a mondást ő viszont rémülten menekült ki tőlem. Így jobban belegondolva lehet nem is a szexuális ajánlattól sokkal inkább mert beleszúrtam a tollát a lábába. Minden esetre kedveltem az öreget. Benyitnak a kórtermembe amit persze nehéz fémkulcsokkal zárnak be minden áldott nap és még egyszer szitkozódom egyet Macy miatt. Macy volt a stréber és a könyvmoly aki Katherine középiskolás korában néha néha áttörte a gátot és örömmel vetette bele magát a dolgozatok áradatába. Aztán meg beköpött minket mert felgyújtottuk az egyik osztálytársunk házát és mert egy macska odabent égett. Még csak nem is egy ember hanem egy kibaszott macska és ő rögtön hívja az elmegyógyintézetet és beutal minket. A két kidobófiú méretű ápolóra pillantok és hangosan is szitkozódom egyet.

Bazdmeg Macy.

Sóhajtok és készségesen felállok elmosolyodva mikor megpillantom az egyik kezében az injekciót amiben minden bizonnyal egy lónak elegendő nyugtató található. Felemelem a kezem.

Semmi ok az erőszakra, békével jöttem.

És azzal az erővel feltartom a kezem épp úgy mint spock a Star Trekben. Felnevetek, de ők nem nevetnek. Helyette karon ragadnak és egyenesen elráncigálnak a pszichomókus irodájához ahol egyenesen belenyomnak a bőrkanapéba.

Hiányozni fogtok szépségeim.

Küldök utánuk egy kacér nevetést és az új agyturkászomhoz fordulok hátradőlve és elkényelmesedve a kanapén.

Mizu doki?

Kezemben egy füzettel és egy tollal, felírom az első betegem nevét. Katherine Scaletta... Aláhúzom, majd felírom a mai dátumot és a helyszínt. Mindig ezt csinálom, ha jegyzeteket készítek a betegekről. Ki tudja mikor kell előkeresni egyes dátumokat, találkozókat, hogy tudjak képet alkotni a betegről.
Kattogtatom a tollam végét, ritmusban a szobában lévő állóórával. Tikk... Klikk... Takk...Klikk...Tikk... Klikk...Takk...Klikk...
Átfut az agyamon, hogy kiket tekinthetek azoknak a szerencséseknek, akiket majd kigyógyíthatok. Doktor Ford valamit titkol. És ha jó a megérzésem, és kiderítem a sötét kis titkát, akkor ő is azok közé a szerencsések közé eshet majd. Már csak a pincét kéne előkészítenem majd otthon. Ez zavar a legjobban a költözésben. Az előző házamban sok munkát fektettem a kis kamrámban. Hangszigetelő falak, acélajtó, műtőasztal. Olyan volt, mint egy hullaház. A megfelelő eszközökkel. Aztán amikor kiköltöztem mindent el kellett távolítanom. Nincs szükségem zsarukra. Ha eddig nem kaptak el, akkor ne ezzel bukjam el a munkámat... Mármint az életem munkáját, nem az állásomat.
A mostani pincém pedig még csak készülőben van. De majd pár hét elteltével végre készen fog állni arra, hogy befogadja az első szerencsés látogatómat.
Már éppen elkalandoznék abban, hogy a szomszédom, akiről nyílt titok, hogy veri a nejét és a lányát is meghívót kapna oda, amikor nyílik az ajtó.
Odapillantok, majd biccentek az ápolók felé, de inkább a velük érkezett nőre pillantok. Az itteni betegekhez képest, akiket eddig láttam, Miss Katherine nem tűnik olyan embernek, aki a fejét a falba veri, amíg az el nem kezd vérezni. Nem tudnám ránézésre ráaggatni az őrült szót. A szót, amit én magam egyáltalán nem kedvelek, tekintve, hogy ha engem is hosszabb ideig megvizsgálnának valószínűleg rám is aggatnák. De a munkám és a másik "munkám" tapasztalataiból mondhatom, hogy a kinézet nem minden. Az elme állapotát csakis valódi megismerés után lehet megállapítani.
Megvárom, míg a majmok kimennek a szobából, majd mosolyogva a velem szemben ülő nőre tekintek.

Miss Scaletta! Örülök, hogy megismerhetem.- mondom valódi örömmel, de a kezemet nem nyújtom, hogy kezet rázzak vele.- A nevem Richard Daniels, és amint tudja és remélem tájékoztatták erről, én vagyok az új kezelő orvosa.

Kezdem el a formális bemutatkozást, majd végigmérem a nőt. Először is azért, hogy látható sebhelyek után kutassak. A legtöbb női beteg, akikkel eddig találkoztam mind a "női hisztériának" titulált betegség miatt kerültek be a szanatóriumba. Azok a doktori címet meg nem érdemlő, lusta disznók szeretik gyorsan elintézni a diagnosztizálásokat. Én azonban szeretek az ember elméjének mélyére ásni. Tudni akarom a betegségük eredetét, és ha szükség van rá, akkor azokat kiiktatni. Ezért is lettem orvos. A saját elmebajomat akartam megérteni, aztán a kíváncsiság ki halt belőlem. A magam baja nem izgat, elfogadtam már réges-régen és együtt tudok élni vele. De másoké annál inkább izgalmasabb.

Eltudná nekem mondani, hogy miért került be az intézetbe? Az előző orvosa által írott jegyzetek megvannak, de szeretném, ha tiszta lappal indulnánk és elmondaná a történetét. Tudja nem igazán bízom mások diagnózisaiban.- mosolygok halványan a nőre, majd a tollamat készen a papír felett nyugtatom, ha éppen arra kerülne a sor, hogy jegyzeteket készítsek.

Őszintén szólva nem figyelek arra amit a doki mondd. Ami azt illeti szíves örömest ülnék itt játszanák a kórházi pizsama alsómból kilógó cérnaszállal és élvezném a bőrkanapé kényelmét. Imádom ezeket a beszélgetéseket na nem azért mert ilyenkor kitárhatom a szívem és meggyónhatom bűneim sokkal inkább mert ilyenkor kényelmesen alhatok egyet.. jó esetben. A korábbi agyturkászom örömmel alkalmazta meditációt mikor is olyan dolgokra kellett volna visszaemlékeznünk amikre nem emlékszünk így hát remekül szundikáltam az alatt a fél óra alatt. Felkuncogom mikor Ms. Scalettának szólít és végre ráemelem a tekintetem. Eddig észre sem vettem mennyire megkapó a kinézete valamit azt sem, ahogy valami igazán ördögi bujkál a szemébe.

Ami azt illeti nem Ms. Scaletta vagyok. Tudom megtévesztő de, ha ki tudta volna olvasni az előző pszichomókus macskakaparásait - már elnézést a sok állatos viccért- de rájött volna, hogy a nevem Emma. De az is lehet, hogy 10 perc múlva már Macy leszek vagy ha szerencséje van Katherine is felbukkan bár most... igazán mélyen bubukál odabent.

Mosolyodom el és a halántékomra bökök. Majd felé fordulok a párnát a fejem alá húzva.

Hmm ... lássuk csak. Egyikőnk ha jól emlékszem Stefanie a piromániás énünk felgyújtott egy házat mert a Katherine pasija megcsalta valakivel és bosszúból úgy gondolta a gyilkosság a legjobb megoldás. Persze senki sem volt otthon egy macskát kivéve és Macy drága a szende szundi telefonálta ezt a meseországot, hogy mi voltunk. Azóta Macy nem jöhet ki játszani és Katherine sem elvégre... nem bírná a nyomást ugye érti?

Felvont szemöldökkel, de élvezettel az arcomon mosolygok a nőre, majd elkezdek rövid jegyzeteket írni. Leírom a neveket, majd vonalakkal összekötöm az eseményeket. Hallgatva az egészet nyilvánvaló, hogy disszociatív személyiség zavarral küzd a páciens. Az ő esetében pedig nem is egy, hanem több személyről van szó. A multiplex személyiség minden embernél más és más. Ennek a betegség kialakulásának okára nem gyakran jön rá az ember. Elektrosokk terápiával sem. Pedig a legtöbb orvos azt próbálná ki, de én azt csak barbárságnak tartom. Semmi értelme áramot küldeni egy olyan ember fejébe, akinek sokkal bonyolultabb az ideg rendszere, mint az átlag, unalmas emberé.
Felnézek a füzetemből, majd a nőre pillantok:

Neheztelnek azért, amiért Macy betelefonált az intézetbe?

Kérdezem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne több személyiségről beszélni egy emberben. Számomra az is. Találkoztam már problémásabb emberekkel, fogok is még találkozni jó néhánnyal a munkám során. Meg a hobbim által is.

Azt hiszem értem.- bólintok egy halvány mosollyal.

Katherine nevét aláhúzom, majd mellé firkantom, hogy jelenleg nincs jelen.

Emma... szólíthatom a keresztnevén?... Mondja csak, amióta itt vannak, a Water Hillsben. Csak maga van irányításban? Vagy van valami rendszerük arra, hogy eldöntsék ki mikor veheti át.. az uralmat, Katherine teste felett?- egy pillanatra elgondolkozom milyen szót használjak, majd az uralom mellett döntök.

Mit kell, hogy mondjak nem érzem rosszul magam. Elég szórakoztató az első munkanapom, és örülök, hogy nem egy idegesítő páciens lett az első betegem. Emma stílusa eltér az átlag háziasszonyoktól, akikkel tele van a környék, ahol lakom. Semmi bájmosoly, semmi megjátszás. Talán ez tetszik benne, hogy nem akar azon erőlködni, hogy másnak mutassa magát, mint aki valójában.
Voltak már nők is a kis hobbi kamrámban. Nem is egy. Mindegyik egy álarc mögé bújt, hogy a társadalom olyannak lássa őket, amilyennek egy nőnek a huszadik században lennie kell... Őket megszabadítottam az álcájuktól és az életüktől is. Talán kissé sajnálom is, hogy Miss Scaletta eddig nem került fel a listámra. Nincs miért felírnom, nem kell meggyógyítani... Eddig még.

Felülök a kanapén és mélyet sóhajtok az államat a kezemen támasztva meg. Mit is tudnék, felelni erre a kérdésre? Talán azt, hogy jobb is, hogy ide kerültünk? Nem azt biztosan nem.

Hmm ami azt illeti nagyon is. Legszívesebben a puszta kezünkkel folytanám meg, de sajnos. -Mutatok végig magamon. - Nem igazán lehetséges.

Mikor látom a doki cseppet sem döbbent, lenéző vagy rémült arcát meglepődöm. Persze ennek felét sem mutatom ki arcomon de attól még ugyan olyan döbbenten állok a tény előtt mintha épp azt vallotta volna be, hogy 3 golyója van.

Csak nyugodtan. - Bólintok rá a név kérdésre majd felhümmögök.- Mióta történt a Macy-s eset páran kiszorultak a ringből. Általában én vagyok itt vagy nagy ritkán Rachel. Na ő aztán egy nagy kurva...

Nevetem el magam akár csak egy friss nyári kacaj.

Jobb ha nem akad össze a bajszuk vagy... - Mérem végig tetőtől talpig az ajkamba harapva. - Lehet mégis.

Mosolyodom el kedvesen majd a térdemen kezdek játszani észrevéve, hogy egyre inkább remeg.

Ami azt illeti Katherine is benéz egyszer egyszer. Mikor leszedálják vagy kap valami új pirulát. Tudja a fene mi lehet azokba de persze- hajolok közelebb. - köztünk maradjon mióta tudjuk megpróbáljuk a lehető legtávolabb elkerülni a kis tablettákat.

Bólintok, majd lerakom a tollam és a nőt figyelem, ahogy végig mutat magán. Igen, azt hiszem meg tudom érteni az érzéseit. Ha nekem is több személyiségem lenne és az egyik énem beköpne a zsaruknak, hogy mit is szoktam hobbiként űzni, én is majd megfojtanám magam. De persze, ahogyan a nő is utal rá, ez nem lehetséges.
Mindig eltértem ebben a kollégáimtól. Én az ilyen betegekre sose úgy tekintettem, hogy egy személy, egy rossz kényszerképzettel a fejében. Én az ilyen személyekre mindig is úgy tekintettem, mint több lélekre, egy testbe zárva. Na persze ezeket az állításaimat nem gyakran hangoztatom szóban is.
Mosolyogva letudakolom, hogy megengedte, hogy a keresztnevén szólítsam. Nem szeretek hivatalos neveket használni, ha nem kötelező. Sokkal személyesebb így a beteg-orvos kapcsolat.

Rachel?- kérdezem, majd ismét kezembe veszem a tollam és az ő nevét is leírom a papírra.

Nem jövök zavarba attól, amit mondd. De végigsuhan a fejemen, hogy talán mégis jó lenne majd egyszer ellátogatnia a kamrámba. De nem hamarkodok ennyire előre ezzel. Ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy sokkal jobb kivárni a prédát, nem pedig rögtön rávágnom valakire magam. Szó szerint...
Az ajkaira pillantok, amint beleharap, ott is tartom egy pillanatig a tekintetem, majd arrébb tekintek. Ha jobban belegondolok egész szép nőről van szó. De nagyon ritkán fontos nekem a kinézet. Engem az érdekel, hogy mi van egy ember lelke mélyén elrejtve. Minél mocskosabb dolgokat találok ki valakiről, annál jobban szeretném a kamrámba látni. Vagy épp az ellenkezője. Ha valaki túl tiszta, túl ártatlan... Nos, meg kell mondjam, nem tudok annak se ellen állni.

Mondja Emma, ki áll magához a legközelebb? Kiket kedvel igazán?. utalok a többi személyiségre is.

Közben hallgatom, amint megemlíti a gyógyszereket és felszökik a szemöldököm, de nem éreztetek semmilyen neheztelést. A legtöbb gyógyszerben, amit az intézetben adnak a betegeknek, ugyanazok az összetevők vannak. Senkit sem érdekel, hogy egyes betegségek ég és föld. Más gyógyszerrel kell kezelni mindent. De ezeket az eszetlen gorillákat semmi sem érdekli.

Talán jobb is... A kötelező gyógyszereit még így is be kell vennie, mint a többi betegnek. Az esti altatókat... De az előző orvosa által felírt szereket többé nem kell, azokról leszoktatom. Majd a későbbiekben eldöntöm szükséges e bármilyen erős gyógyszert kapnia.- mondom egyszerűen, mert engem nem érdekel más orvos véleménye.

Az én betegem, azt szedjen amit én írok fel neki. Nem egy a betegei iránt érdektelen sarlatán.

Meséljen magáról...- kérem meg a nőt, nem parancsolok rá.- Mit tenne, ha most nem lenne idebent? Mit csinálna szívesen?

Jobb egy kis megismerkedéssel kezdeni a dolgot. Minden személyiség érdekel, de most azzal dolgozom, akit kapok.