Hétvége van, nincsenek tanórák, így az egész napot Tamsinnal töltöttem. A könyvtárban ülünk, az egyik eldugottabb kanapén. Tamsin egy könyvet búj, míg én törökülésben ülök a kanapén és az ablakon bámulok kifele. Kint minden esős és szürke, a napot egyáltalán nem lehet látni, de még nem közeledünk este felé. Látom magamat az ablak visszatükröződésében, s így az üvegre csöppenő esőcseppek úgy folynak le, mintha én sírnék. Belül tényleg sírok... A körmömet rágom idegességemben. Megfigyelem az üvegben a már karikás szememet és sápadt arcomat. Egyszerűen képtelen vagyok nem gondolni az estére. Ma telihold lesz... És kijárási tilalom van. Nekem is. Nem szeretném, ha dementorok végeznének velem. Ők nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között. A végén még a gyilkosnak néznének. Tehát be vagyok zárva a kastélyba és most tényleg úgy érzem magam, mint egy szörnyeteg. Egy rab, egy ketrecbe zárt állat. Legszívesebben széttépnék mindenkit és rohannék ki az erdőbe... Nem. NEM! Nem tennék ilyet, de a farkas énem igen és már úgy érzem megbolondulok. Már kikapcsolnak az érzék szerveim, mintha megőrültem volna. Vagy mintha lázálomban lennék. Észre sem veszem, hogy remeg a lábam és ezzel megrezgetem az egész kanapét.
Már huszadjára olvasom el ugyan azt a sort mert egyszer a könyvre egyszer Remusra pillantok aztán persze elkezd mozogni alattam a kanapé. A kezem rárakom a lábára, hogy abbahagyja majd felpillantok rá összecsapva a könyvet.
Nyugodj már meg Remus ... mondtam már nem lesz semmi baj.
Felsóhajtok majd odalépek a kabátomhoz és kiveszek belőle egy kulcsot mellé ülve.
Nem akartam elmondani, mert még a végén találsz benne valami hülye kifogást, de beszéltem Dumbledore-al. Minden el van intézve... kapsz egy szobát az alagsorban... mindennel ami ahhoz kell, hogy kibírd az éjszakát.
Simítom végig az arcát és újabb sóhaj hagyja el a számat.
Összerezzenek, mikor rám rakja a kezét, majd abbahagyom a lábremegést. De nem tudok lenyugodni, egyszerűen nem, amikor másra se tudok gondolni, mint a... húsra...
Mi?-kérdezem kicsit élesebben, mint akartam.
Egyszerre vagyok hálás és ideges is. Aztán amikor azt mondja vele kitör belőlem minden.
Azt aztán nem!- üvöltök fel, ami szinte morgásnak hat.
Kapok egy rakat "psszt"-t a könyvtár túloldaláról, így közelebb hajolok a lányhoz és suttogva kiabálok.
Tamsin nem fogok veled lenni egy bezárt szobában.. Megőrültél?! Szét is téphetlek!
Mondom aggódva és mérgesen, és úgy hiszem ebben a pillanatban tényleg hihetőek a szavaim.
Nem akarom, hogy bajod essen és a múltkori az más volt. Most be vagyok zárva... Be lesz zárva... És egy bezárt állat megvadul... Nem hogy még egy szörny...- mondom kétségbeesett hangon.
Nem ... nem őrültem meg. Tudom mit csinálok ne aggódj.
Fogom meg a kezét és elmosolyodom odahajolva és megcsókolva mielőtt tovább őrjöng. Mikor elengedem nem távolodom el teljesen.
Ismerlek... ismerem őt is ...
Teszem a kezem a mellkasára. Nem fog bántani és kellek, hogy lenyugtassam. Ha nem akkor lesz benne annyi erő, hogy kitörjön innen. Bántson másokat vagy még rosszabb... megölesse magát a dementorokkal.
Aggódóan pillantok a szemébe és elmosolyodom. Kérlek... bízz bennem.
Megrázom a fejem, majd rájövök nincs értelme vitatkozni vele.
Nem benned nem bízom meg...
Mondom szomorkásan, majd megcsókolom és átölelem.
Remélem jól ítélted meg... engem... a farkas énem..
És elérkezik az este, de már alig vagyok magamnál, amikor a szobába lépünk. Csak magam elé meredek és megyek amerre a lány vezet. Azt hiszem innen ered a fogalom: holdkóros.
Behúzom Remust és azonnal be is zárom az ajtót a három fajta biztonsági zárjával együtt. Van egy matrac a szoba sarkában, inni és ennivaló valamint ruhák és persze nyers hús egy vödörben. Felsóhajtok és végigsimítok az arcán.
Semmi baj, minden rendben lesz.
Mosolyodom el és lehúzom a matracra és melléülök a hátam a hideg falnak vetve.
Nem tudom mennyi ideig ülünk ott, de nem telhet el több, mint fél óránál, mikor roppannak a csontjaim. Duplán látom remegő kezeimet és testem és a fájdalom szinte megvakít. Bár a szokásosnál most gyorsabb az átváltozás, még mindig ugyanúgy fáj.
***
A farkas üvöltve görnyed össze. Majd lassan kinyújtóztatva végtagjait felüvölt. Nem ismeri a helyet. Túl sötét, túl sok a kő. Túl szűk a hely. Összezavarodva felpattan és rohanni kezd, egyik falnak nekivetődve a másik után, nem is törődve a sebekkel, amiket magán okoz ezzel. Nem tetszik neki a hely, nagyon nem. Kinn akar lenni a szabad ég alatt, az erdőben. Nem az ismeretlen szagokkal teli helyen.
Megáll a falnak vetődésben, majd megfordul, ocsmány fejét a lány felé fordítja. Rávicsorít, majd elindul felé, de megáll és lenéz az elé dobott húsra. Megszaglássza, majd megböki orrával, de nem akar enni. Két lábára áll és úgy megy a lány felé jóval fölé magasodva. És beleordít az arcába. De nem bántja, csak négy lábra ereszkedik és mérgesen megfordul, majd tovább kaparja a falat. Ez így megy egy darabig, míg bele nem fárad, aztán mégis megeszi a húst amit elé dobtak. Nem ízlik neki. Nem élő állat maradványai. Végül már nem is dühöng, hanem keservesen vonyít fel az ég- pontosabban a plafon felé. Akárcsak egy kutya, aki sír a gazdája után. Ő a szabad ég és a hold látványa után siránkozik.
Kissé felsóhajtok idegességemben, ahogyan felém ágaskodik, de teljes mértékben bízom benne, hogy ismer ezért nem félek tőle. Kissé megnyugszom mikor abbahagyja a rohangálást és mikor elkeseredettségében vonyítani kezd odamegyek hozzá szépen és lassan. Tudom, hogy odakint akarsz lenni ... ugrándozni és ... és... mókusokat ropogtatni.
Nyújtom felé a kezemet.
De sajnos nem lehet érted? Odakint csúnya csuklyás lények vannak akik kiszívják a lelkedet.
Simítom végig a buksiját.
De ígérem legközelebb már odakint lehetsz... és ugrabugrálhatsz a dombokon. Érted ezt? Érted amit mondok?
Még vonyít egy darabig, majd elhallgat és a lány ölébe rakja a fejét. Egyáltalán nincs ellenére a kedves érintés, hiszen nem szokott hozzá. Néha nagyokat ásít, megrándítja a lábát, hogy jobban elhelyezkedjen és próbálja túlélni ezt a szörnyű helyet. Hajnalban pedig már Remus fekszik ott, tele lila foltokkal a fallal való küzdelem miatt.
***
Még ki sem nyitom a szemem, mikor felébredek, csak felnyögök egyet fájdalmasan.
Hülye dementorok.-morgom bele Tamsin ölébe, így tompítva a hangomat.
Nehézkesen felemelem a fejem, majd kinyitom a szemem és a lányra nézek.
Rámosolygok, majd megfogom a kezét az arcomon, és belehajolok a simításába, belecsókolva a tenyerébe.
Megmondtad.
Hálásan érzékelem, hogy máris kevesebb helyen fáj a testem, és mondok egy halk köszönömöt, majd közelebb hajolok és megcsókolom Tamsint. Kissé elhajolok, majd ezt mondom a szemébe nézve:
Szeretlek.- vigyorgom, mert még mindig imádom kimondani neki ezt a szót.
Megint közelebb hajolok és megcsókolom, majd rövid csókokat hintek az arcára, a nyakára és a kulcscsontjára. Mindegyik apró csók után azt suttogom "szeretlek".
Felsóhajtok, ahogy csókokat nyom mindenhova amit csak ér majd a hajába túrok a szemébe nézve. Úgy érzem, hogy szívem hevesebben dobog mint valaha és ezt még az is hallja aki két emelettel feljebb van.
Én is szeretlek.
Mosolyodom el az ajkaiba sóhajtva végigsimítva az arcát.
Szerintem a farkasod is bírja a képem ha még nem rágta le.
Úgy tűnik. Még mindig nem értem, hogy lehetséges, de örülök neki, hogy nem lett semmi bajod. Ettől függetlenül még ne csináljunk ebből rendszert, ha lehet. Jobban bízom... magamban, benne... hogyha nincs a közeledben.
Rámosolygok, majd felkelek és felöltözöm.
Nagyon sok probléma volt velem?- kérdezem, majd a falon lévő karmolásokra pillantok.
Hétf. Szept. 04, 2017 7:23 pm
