Emlékezzünk

Olyan mintha egy álomban lennék. Látom Nick hátát, látom, ahogy megfordul és letörli a könnyeit... Nick most... komolyan sír?
Ez tényleg csak egy álom lehet, de mégis olyan megfoghatónak érzem, ahogy ebből a fekete katyvaszból visszakérdez a nevemre. Lael? Felőlem kérdez, mégis hangosan. Hangosan kimondta, ugye? Mi történik? Annyira össze vagyok zavarodva. Miért nem néz rám a férfi? Eddig sose kerülte velem a szem kontaktust. Mi van, ha nem is lát?- fut át az agyamon, majd meglóbálom a karom az arca előtt, de semmi reakciót nem vált ki.
Tényleg nem lát Nick? Egyáltalán hol vagyunk? Miért van itt Vincent és miért könnyes Nick arca? Komolyan sír vagy mi van? Ez sem a szokásos látványok közé tartozik...
Ez tényleg csak egy álom lehet. Vagy meghaltam és valami beteg limbo vagy mi.
Látom, hogy nevet és sír... Jesszusom de fura ezt mondani, de tényleg....
Odamegy Vincenthez és megöleli. Ez most tényleg Vincent? Nem értek semmit... Biztos, hogy ez nem a valóság. Mégis mióta tud érintkezni Nick és Vincent? És miért ennyire könnyedén? Felcsap bennem a féltékenység, még akkor is ha ez csak egy álom vagy mi.
Aztán ez a szédüléses érzés fog el, ami előtte még sosem, úgyhogy megtámaszkodom a térdemen. Kissé behunyom a szemem és ez az álom érzet végleg elhagy. Nincs fekete keret, mintha csak egy filmet néznék. Ez mégis a valóság. És a nevemet hallom ismét, csak most Vincent száján keresztül.
Felpillantok a férfi szemébe és teljes zavarodottsággal megkérdezem:

Vincent?- egyenesbe állok, majd körbenézek, de nem ismerem a helyet, nem tudom hol vagyok.

És most Nick sincs itt. Erre vágytam egy perce se... vagy van az már egy hete? Hogy eltűnjön, de most furcsa érzés. Hiányérzet.

Nyugi kölyök, itt vagyok.- hallom a hangját, de most nem érzek benne kötekedést.

De most nem is keresek a szememmel a férfi után, inkább az orvosomra nézek és nem tudok rájönni, miért látok még homályosan. Aztán a fejemhez nyúlok és rájövök, hogy szemüveg van rajtam. Ez Nické... Fut át az agyamon, ahogy leveszem, majd jobb híján zsebre vágom és megdörzsölöm a szemeimet. Ismét Vincentre pillantok, most már tisztán látva:

H-Hol vagyunk? Mi történt?- kérdezem kétségbeesetten, mert tényleg fogglalmam sincs, hogy kerültem ide.

Még most is a megkönnyebbülés hulláma önt el, Lael nem tűnt el végleg. Fogalmam sincs miért viselem ennyire a szívemen a sorsát, hogy miért lett számomra különleges ez a fiú, de ami tény az, tény, azt pedig semmiképp nem fogom tagadni.
Nicknek igaza volt, rátapintott a lényegre, igaz elég nyersen tette, amiért szívesen bevernék neki egyet ha nem ugyanaz a test lenne amin Laellel osztozik.
-Igen én vagyok az. - mondom a nevem említésére és ahogy kimondja, az a hangsúly, elmosolyodom, tényleg Lael az.
Nick elég elviselhetetlen alak, de már kezdem érteni, hogy számára épp olyan fontos a fiú hogyléte, mint nekem. Jót akar neki, igaz mindezt úgy, hogy Ő maga sem szűnik meg létezni, ami még nem tudom egyáltalán megoldható-e.
De legalább tudom, hogy nem egy rideg héj az egész fickó, kicsit ugyan öntelt és önimádó, és természetesen bunkó, de Lael érdekeit is nézi, nekem ennyi elég.
És megint sehol nem beszél belőlem az orvos, csupán a férfi, aki megint nem tudja hol a helye.
-Nálam vagy, hosszú történet...elmesélem mindjárt, addig ülj le nyugodtan a nappaliban, hozok kávét.
Kimegyek a konyhába és töltök kávét, igaz nem a legfrissebb, még korán reggel főztem de valahogy az ital jobb választásnak tűnt akkor. Két csészével megyek vissza a nappaliba és az egyiket felé nyújtom.
-Ma reggel megjelent itt Nick és azt mondta három napja nem érez téged, eltűntél, Ő irányított teljesen, ez megrémisztette és jött, hogy segítsek. Éreztél te ebben a három napban bármit is? - kérdezem érdeklődve és kicsit aggódva, ami egyszer megtörtént megtörténhet újra és nem lehet tudni hogy az végleges lesz-e.
Megdörzsölöm a szememet és kicsit be is hunyom őket. Miért gondolkodom folyton negatívan? Persze az esély megvan rá, de talán nem fog többé előfordulni. Jó volna egyszer Nickkel úgy beszélni, hogy tudom Lael biztonságban van. Lenne pár kérdésem a pasashoz.
-Hogy érzed magad?
Fel sem tűnik a számomra, hogy elhagytam a magázódást.

Olyan zavaros minden, úgyhogy az egyetlen biztos pontra, személyre koncentrálok. Vincentre. Azt mondja ez az ő lakása? Mit keresek én a lakásán?
Kissé feszélyezve érzem magam... Na nem azért, mert nála vagyok, hanem azért, mert fogalmam sincs miért vagyok itt. Hogy kerülten ide? Mit csinált Nick, amíg nem voltam itt? Emlékszem még arra, amikor elterültem a konyhában, amikor bevettem a sok gyógyszert, de csak ennyi. Semmi más. Utána meg hirtelen itt lettem.
Amíg kimegy a konyhába én zsebre vágott kézzel nézek körbe a nappaliban. Felmérem a terepet, megvizsgálok minden apró részletet a szememmel, hogy egy kis belső képet alkossak Vincentről. Úgy érzem magam, mintha most léptem volna be a kulisszák mögé. Olyan dolgok után kutatok, mint például gyerek játékok, bútorok. Bár gondoltam, hogy nincs gyereke, jobb meggyőződni az ilyen dologról. Női díszpárnák után, terítők után nézek, de olyat se találok. És bár magam se tudom miért, de megkönnyebülök ettől.

Azért, mert szerelmeeeeees vaaaagy.-szinte énekli Nick a hátam mögött, aki épp egy könyvespolcon a könyvek gerincét simogatja.

Kidülledt szemekkel nézek rá, majd köpnyi-nyelni nem tudok. Mi? Én? Szerelmes? Vincentbe? Mi van? De nem kapok választ, és talán jobb is.
Jesszusom...
Leülök Vincent kanapéjára és várom, hogy visszatérjen a férfi. Gondolataim most már nem is annyira a kihagyott napjaimon jár, mint azon, amire Nick utalt.
Elveszem tőle a felém nyújtott csészét, majd két kézzel fogom azt és a számhoz emelem. Iszok egy keveset a kávémból, majd az ölemben fogom tovább a bögrét.
Feldolgozom, amit mondd, majd döbbenten vissza kérdezek:

Három napja?-hüledezek.

Volt az annál több is....-veti felém Nick, karba tett kézzel állva mögöttem.

N-nem... mármint... nem emlékszem semmire. Arra emlékszem, amikor... amikor bevettem a gyógyszereket és... és aztán meg itt voltam.-mondom, az ölembe nézve bűntudatosan.

Figyelmeztetett, hogy nem szabad az adagolást elcsesznem. Erre mit csináltam? Pont azt...
Hogy érzem magam? Szarul... szarul érzem magam, mert fogalmam sincs mi történt velem az elmúlt napokban és mert minden bizonnyal csalódást okoztam az egyetlen embernek aki igazán számít nekem... ami szintén egy vicc, hiszen ő az orvosom. Ha számítok is neki, biztos csak azért, mert ez a dolga, ez a munkája.

Édes Istenem, de vak vagy, kölyök...- mormog mögöttem Nick, de próbálom kiszűrni és válaszolok inkább a kérdésre.

Nem tudom...- vallom be.- Nem tudom hogy vagyok. Olyan furcsa érzés, mintha épp egy álomból ébredtem volna fel, mégis úgy érzem, mintha még mindig álmodnék. Nem tudom... Úgy érzem, mintha kiszívták volna a testem. Ami, végül is tényleg így volt... hogyha eltűntem, vagy nem tudom...

Végre Vincentre nézek, majd eszembe jut valami és rögtön rá is kérdezek:

Basszus! Ugye nem bántottalak? Mármint... Nick?

Tudom, hogy nem szimpatizál Vincenttel, ezért is nézek most az orvosra minden seb után kutatva. Közben egy felháborodott Nick vágja le magát mellém a kanapéra.

Semmi olyat nem tettem, amit nem érdemelt volna meg, kölyök... Na jóóó, talán, de csak talán! Kissé túlzásba estem, de ő kezdte.-mondja egy mosollyal az arcán.

Olyan fura ő is, olyan furán viselkedik. Mintha eltűntem volna és most, hogy visszatértem kedvesebb lenne? A maga módján... De nem tudok most ezzel törődni, így is tele van kérdésekkel a fejem.

Kicsit ha lehet zavarban érzem magam, ugyan lehet eddig is Ő állt a nappalim kellős közepén, de akkor Nick volt, most pedig Lael, és itt van, emiatt képtelen vagyok orvosként viselkedni, ez az otthonom, itt saját magam vagyok, az orvost a rendelőmben hagytam.
A kávét mire sikerül kitöltenem legalább háromszor félre öntöm és kétszer majdnem elejtem a csészéket. De végül sikerül visszajutnom a nappaliba méghozzá úgy, hogy nagyjából fenn tudom tartani az orvosi álcát, azért néhol meg van a repedés, de több, mint a semmi.
-Akörül igen. - bólogatok miután odaadom a kávét és helyet foglalok.
Még mindig nem járok közelebb a dolgok megfejtéséhez, lehet, hogy orvos vagyok de rémesen szar is abban, amit csinálok. Szeretnék segíteni Laelnek, de most már Nick álláspontját is látva még tanácstalanabb vagyok, mint eddig. Egy és ugyanaz az ember és mégsem. Ebbe belefogok őszülni és véleményem szerint elég az a minimális őszhajszál mennyiségem ami van, vagyis szám szerint két szál.
-Igen, a gyógyszerek, Nick volt oly kedves és beavatott...Lael, mégis hogy gondoltad ezt? Figyelmeztettelek, hogy ez nem játék. Ezek a gyógyszerek erősek, nem véletlenül van megadva a szedési útmutató. - torkollom le kissé, mint egy gyereket, nem áll szándékomban, de mégis így teszek. Rendesen rám hozta a frászt. Sőt, még mindig vannak aggályaim, mert semmi sem garantálja, hogy ennek még nem lesznek következményei.
-Nem történt semmi sem. - mondom. - Nick kivételesen értelmesnek tűnt. - szögezem le ezt csak úgy egy félmosoly kíséretében. Mi ketten nagyon jól tudjuk, hogy mi történt, ha elakarja mesélni a fiúnak, megteszi. Én a magam részéről nem élnék a lehetőséggel.
-Úgy vélem a gyógyszer szedését meg kell szüntetni, így nem volna tovább biztonságos a szedése. - sóhajtok.
Még az hiányzik, hogy itt a végén még nagyobb galibába kerüljön. Semmi eshetőségre nem vagyok hajlandó több gyógyszert felírni neki. Nem figyel oda a szedésre, túlságosan is szeszélyes.
-Mennyi pirula maradt a lakásodban? - kérdezem. Mert az utolsó szemig el kell onnan tüntetni.
Csak megdörzsölöm a homlokom és pár perc erejéig az arcomat a kezeimbe temetem. Mégis mit találjak ki a gyógyszerek helyett? Mit?
Végül felnézek, egyenesen Lael szemeibe, ha alaposan figyel észre veheti, hogy oda a maszkom, és valóban aggódom érte, nem úgy mint egy orvos inkább úgy mint egy férfi...

A ledorgálás miatt úgy érzem magam, mintha ismét gyerek lennék. Körülbelül négy éves lehettem, minden nyáron kempingezni vitt engem és anyát az apám. Valahova Oregonba. És emlékszem, amikor egyik este elkóboroltam az erdőben, majd csak másnap délre kerültem vissza a sátrunkhoz, mert közben eltévedtem. A szüleim halálra aggódták magukat miattam. Apám jól el is vert a nadrágszíjával utána. Nos ez a hasonló érzés fut végig most rajtam. Na nem a verés, az furcsa is lenne.
Nick hangosan felröhög mellettem, de nem nézek rá. Még mindig neheztelek rá.
Nem nézek fel Vincentre, csak tördelem a kezeimet, ölemben a kávés csészével.

Tudom és sajnálom.- mondom szokásos halk hangomon.

És tényleg így van. Így is terveztem, hogy rendesen szedem a gyógyszereket, de a pillanat hevében, a felgyülemlett idegesség miatt mégse így tettem. Ezért valóban szégyenlem magam. Magamat is és Vincentet is cserben hagytam ezzel.

Ö.... Helló?!- emeli fel a karjait felháborodottan mellettem Nick.

Na jó... Talán őt is cserben hagytam ezzel.... Most örülsz? Hadd mondjam már a belső monológomat anélkül, hogy folyton közbe szólnál...

Cöhh...- ül karba tett kézzel mellettem.

Azon amit Vincent mond meglepődök. Nick? Értelmes? Biztos ugyanarról a személyről beszélünk?

Jól van, sértegess csak... Mintha itt se lennék, kölyök...- kel fel mellőlem, majd puffogva Vincent sompolyog.

De ennek örülök. Hogy akkor nem tombolt, nem akarta megfojtani, kibelezni, a falhoz vágni és még hasonló finomságokat. Nick felkuncog erre de nem mond semmit. Jobb is, egy kis csendet néha el tudnék viselni.
Vincent azt mondja, hogy abba kell hagynom a gyógyszer szedését. Nem hallom ezt örömmel. Nick velem ellentétben felemeli a két karját és az ég, pontosabban a plafon felé néz:

Hallellujah! Éltessük Zeuszt! Köszönöm, végre egy okos mondat is elhagyja ennek a száját!

Erre megforgatom a szemem, de bólintok:

Gondoltam...- felelem egy csalódott sóhajjal.

Abban reménykedtem végre lesz valami gyógyszer, ami segít a gyógyulásban. Ami megszabadít... tőle. De akkor úgy tűnik, most elrontottam ezt az esélyt is a hülye viselkedésemmel.
Megvonom a vállam, mert nem tudom mennyi gyógyszer maradhatott a lakásomban. Nem vettem be az összeset, az biztos. Talán négy-öt szem, ha maradha...

Dehogy maradt! Amint elmentél csicsika földre, lehúztam az összeset a wc-n.- mondja a férfi.

Hát persze. Hogy is nem gondoltam erre rögtön. Egy pillanatig nem mondok semmit, aztán leesik, hogy ezt Vincent nem hallotta, szóval megismétlem amit Nick az előbb kijelentett:

Azt mondja lehúzta az összeset a lefolyóban.

Nézem, ahogy az orvos a fejét a kezébe temeti, majd rögtön előtör bennem a bűntudat. Minek is húzom itt szegénynek az idejét? Biztos van jobb dolga is, mint velem törődni egy szabad délutánján. Eddig nem is gondoltam rá, hogy most mekkora fejfájást okozhatok neki. Csak púp vagyok a hátán... Basszus.
Nick a szokásos "te tuti hülye vagy" arcával néz rám, amit nem tudok mire vélni, és inkább ő is a fejét a kezébe temeti. Bár ő biztos azért, mert tudatlannak tart. Szokás szerint. Úgy csinál, mintha ő mindig mindenhez hű de nagyon értene.
Inkább Vincentre nézek megint, és így szólok:

S-sajnálom, hogy az idődet pazarolom ezzel az egésszel. Biztos vannak más, fontosabb betegeid is, akikkel törődni kéne.

Próbálok nem túl szerencsétlenül hangzani. Bár kétlem, hogy sikerrel. Ennél bénább már nem is lehetnék.

Nem akarom megfedni, de képtelen vagyok visszafogni magam, megmondtam neki, hogy az utasítás alapján szedje, ahogy az rendeltetés szerint van, felnőtt férfi, ennyit rá lehetne bízni, de nem lehetett és emiatt majdnem elveszítettem...Rendben, önző egy szemétláda vagyok, mert itt is csak magamra tudok gondolni, hogy mi lett volna, ha én elveszítem...
Nem tudok simán páciensként tekinteni rá és ez rendesen megőrjít. Lehet doki kellene nekem..a sors iróniája igaz?
Látva, hogy mennyire megbánta amit tett én is kissé lenyugszom, bár ettől még nem adnék újra pirulát a kezébe. Soha többet. Bár nem látom, biztos vagyok benne, hogy Nick helyesli a dolgot, ezer százalék.
-Hát, most már nincs mit tenni, visszapörgetni nem lehet az időt.
Elmosolyodom, hogy a feszültség oldódjon kicsit, bár attól még aggódom érte.
Nézem Lael-t valamiért érzem, hogy Nick-kel kommunikál, nem zavarom meg a párost, undok egy fráter a fickó, de közösen dolgozunk azon, hogy a gyereket megóvjuk saját magától.
Legszívesebben most ledőlnék az ágyamba és massziroznám a fejem, mert annyira kusza minden, hogy agyilag teljesen kimerültem.
-Sajnálom, de nem volna biztonságos. - mondom bár magam is bánom, hogy ez a helyzet állt fenn.
a gyógyszer talán segített volna, talán nem, de soha nem fogjuk már megtudni.
-Nick, jól tette. - mondom a férfinak, így legalább Lael-t nyugodt szívvel engedhetem haza, mert nem lesz ott semmi, ami árthatna neki.
Már azt fontoltam aludjon itt amíg a gyógyszereket el nem tüntetjük vagy a franc se tudja, de Nick megmentette egy ostoba lépéstől, köszönöm. De ilyen se lesz több, hogy megköszönöm...
-Lael...- végig simítok a hajamon és ránézek. - most próbálj nem az orvosodként tekinteni rám, rendben? Inkább úgy mint egy jó barátra, természetesen ha gond van, segítek amint tudok és amiben tudok. - mondom elmosolyodva és odalépek hozzá majd megveregetem a vállát. Eltudom képzelni annak az arrogánsnak a fejét meg a célozgatásait...na jó, kezdek meghibbanni és már azon agyalok, hogy mit tenne Nick, édes jézus...
-Idd meg a kávét, segíteni fog. - mondom Lael-nek és mellé telepedek a kanapéra. - Itt az otthonomban nem vagyok orvos. - mondom csak úgy mellékesen.

Persze, megértem és igaza is van. A gyógyszer tényleg nem lenne biztonságos. Nem bízhat meg vele, és őszintén én sem bízom meg magamban. Nem azok után, hogy eltűntem ki tudja hová, egy fekete lyukba vagy csak az agyam legbelső kis csücskébe. Egyre megy. Megértően bólintok, ahogyan Nick is. Persze ő sokkal elégedettebb a dologgal, mint én.
Vincent mosolya azért kissé megnyugtat és nem feszülök be már annyira, mint eddig. Idegen ház, idegen terep, még mindig kóválygok egy kicsit. Ez rendesen előhozza a szorongásomat. Még akkor is, ha Vincentről van szó. Persze valljuk be, mellette azért nem vagyok olyan, mint egy vadidegen mellett. Lassan, de biztosan kialakult a biztonság érzetem vele. De a lakásán most járok először, így nem engedem el túlságosan magam.
Erőltetek egy halvány mosolyt az arcomra, ami szinte rögtön el is tűnik rólam. Ez vagyok én. A melankolikus képű srác, akinek még egy mosoly ránca nincsen és olyan az arca, mintha éppen gyászolna.

Inkább olyan az arcod, mintha épp az ágyból keltél volna ki.- jegyzi meg Nick, csak úgy magának vagy nekem, nem tudom.

Amikor Vincent Nickhez szól előtör bennem egy rosszalló érzés. Nem is tudom, miért. Tényleg, miért is zavar ez? Mármint persze, Nickhez soha senki nem szól, talán azért furcsállom a dolgot, hogy látatlanban hozzá szól valaki. Vagy azért, mert úgy érzem, mintha az Ő pártját fogná a doki, ami szintén hülyeség, nem? Sose kedvelték egymást, akkor most miért olyanok, mintha valami közös kis titkuk, vagy egyezményük lenne, amiről nem tudok? Mi ez az érzés?

Féltékenység, kölyök.- nevet szárazon Nick és láthatólag jól szórakozik rajtam, miközben karba tett kézzel rám pillant, bizonyára érzékelve a rosszallásom.- Jaj, nyugi már! Úgyis te vagy a kis kedvence. Nehogy azt hidd, hogy egy kicsit is eltűrjük egymást.

Nem mondok semmit, csak Vincentre nézek, aki mellém lép és megveregeti a vállamat. Minden neheztelésem elszáll és csak örülök az emberi kapcsolatnak. Milyen rég volt már, hogy bárki élő, igazi egy rendes, kedves gesztust tett felém. Hogy bárki is hozzám ért. Mikor leül mellém lerakom a kávés asztalra a bögrém, majd nem is gondolkodva visszafordulok Vincenthez, és átölelem. Még magamat is meglepem ezzel, hiszen az még régebben volt, hogy én bárkit is megöleltem volna. Talán gyerekként. Apámat... Még nagyon régen.
Így maradok egy kicsit, majd mielőtt kínossá válna a dolog elhúzódok tőle:

Köszönöm... Úgy mindent.

Nem vagyok bőbeszédű, már hozzá szokhatott. És azt hiszem ennyivel is letudtam, hogy hálás vagyok érte, azért amit tesz értem. Hogy törődik velem, nem úgy mint bárki más ezen a sárgolyó bolygón.
Lassan felállok a kanapéról, majd a hajamba túrok idegesen.

Azt hiszem... Jobb, ha megyek. Ki tudja milyen állapotban van a lakásom.- nevetek kínosan, utalva rá, hogy ebben a pár napban Nick simán egy kaszinót is nyithatott a távollétemben.

Az említett felnevet mögöttem ezen, majd elindul az ajtó felé. De én még állok egy darabig a nappaliban, talán arra várva, hogy kikísérjenek. Vagy csak hogy elköszönhessek, nem tudom. Az illem szabályok sose érdekeltek és nem is kellett eddig nagyon figyelembe vennem őket, tekintve, hogy sose járok el otthonról.

Magamban dúlnak a viharok, mert segítenék is, de tudom rengeteg módon nem tudok. A gyógyszerek egyáltalán nem megoldás, mert nem bízhatok abban, hogy úgy szedi majd, ahogyan azt kell, ebből az előbbiből kiindulva. De azon kívül más nem marad, mint a beszélgetés ami eddig is annyit segített csupán, hogy nyitottabb és nyugodtabb a jelenlétemben.
Figyelem a reakcióját mikor Nickhez beszélek és a várt eredmény nem ugyanaz mire számítottam, mintha zavarná, hogy jóban vagyok Nickkel. Hogyan is tudnék ezen kiigazodni? Ugyan lehet van egy doktori címem, lehet, hogy rengetek iskolát végeztem, de az ilyesmiben nem tudok utat találni. Bonyolult ez nekem.
Őszintén még csak annyira mondhatni szerelmes sem voltam soha, a munkám bőven elég volt, erre itt ez a fiú, teljesen összekuszál mindent az életemben.. És akkor ne is felejtkezzünk el Nickről sem, a problémás fickó mellé a bónusz.
Mikor mellé ülök afféle vigasztalóként megölel és ezzel annyira meglep, hogy elfelejtem viszonozni, csak az utolsó pillanatban sikerül valamiféle ölelő gesztust produkálnom, mikor már készül elhúzódni.
Miért szaporább csupán egy öleléstől a pulzusom? Ez bizonyára nem normális, lehet holnaptól én ülök majd egy doki irodájában, hogy elmeséljem teljesen kifektetett egy páciensem, ez a karrierem csúcsa.
-Ugyan, nincs mit, szívesen, bár sokat nem tudtam tenni. - és eléggé fáj ezt bevallanom, hiába a sok papír, ha mit sem érnek egy ilyen esetben, semmit sem érnek.
Próbálok semmi olyat mondani, vagy tenni, ami félreérthető volna, pedig ez igen nehezemre esik. Valamiért úgy érzem új szintre léptünk, sokkalta nyugodtabb, beszédesebb és ez az ölelés, elég sok mindent elmond. Talán nem tudtam segíteni, de legalább már nyit az emberek felé, ez jó jel, egy kezdetnek megfelel.
-Persze, azonban úgy gondolom jobb volna, ha ezentúl a lakásomra jönnél az időpontokban, itt mintha kötetlenebb lennél, mint a rendelőben. - mondom egy apró mosoly kíséretében. Való igaz, ez részben így van, de részben az önzőségem vezérel, itt senki nem zavarhat minket, nem úgy mint a rendelőben.
Végül Ő is és én is csak állunk egymással szemben, sem Ő sem én nem lépünk, nem tudom érzek egy nyomást, ami cselekvésre sarkall, odalépek és még mielőtt megbánhatnám egy puszit adok az arcára...többre egyelőre nincs bátorságom. Aztán mintha mi sem történt volna kísérem az ajtóhoz.
-Akkor a következő időpontkor itt, nálam, szia. - intek.
Amint az ajtó becsukódik nekidőlök és egy igazi marhának érzem magam, az is vagyok.