Egy újabb alkalom

Ma sokat vitatkoztunk Nickkel. Pontosabban ő őrjöngött én pedig csak tűrtem a tombolását. Néhány könyvem, egy rakat tányérom és egy virágcserép bánta... Nem is tudtam, hogy volt virágom. Igen, azt hiszem itt látszik, hogy a törés-zúzáshoz, amit Nick szokott művelni, már hozzászoktam. Itt látszik, hogy nem vagyok normális. Hiszen éppen azon akadok ki, hogy nem emlékszem mikor vettem volna valaha is egy dísznövényt otthonra. Nem érdekel a lakásom kinézete és én vagyok a legkevésbé alkalmas személy arra, hogy eltartsak egy élőlényt. Még ha csak egy növényről is van szó.
De miért is vesztünk össze képzelt énemmel? Miért viselkedik most úgy, mint egy durcás gyerek, mint akitől elvették a játékszerét? Miért ül most a kanapé másik szélén, felhúzott lábakkal, karba tett kézzel és összevont szemöldökkel? Azért mert kijelentettem, hogy visszamegyek az orvosomhoz.
Körülbelül egy hónapja Nick szavára leadtam magamtól a gyógyszer szedését. Miért? Kérdezné minden épeszű ember. Ha bolond vagyok és hallucinálok, kettős személyiségem van... Miért álltam le? Miért nem veszem be a csodabogyókat? Azért, mert szart se érnek. Azon kívül, hogy lelassít, elkábít és folyik tőle a nyálam, mint egy agyhalott betegnek a kórházak egyes ágyaiban. De Nick ellen nem használ semmit. Na jó, talán néha segít abban, hogy ne hallja a belső monológjaimat. De ezen kívül? Semmi hasznuk nincs, csak feldühítik Nicket. Miért is akarok tőle megszabadulni? Mindig ezen folyik a vitánk. Amit ha egy kívülálló személy is hallana, csak azt látná, hogy egy idióta huszonéves srác önmagával üvöltözik.
Az állapotom elég érdekes. Amikor én vagyok irányításban -ami annyit tesz, hogy enyém a testem- akkor nem hallják és nem látják a kitalált énem. Csak azt, hogy én mit teszek, mit mondok. Míg én magam látom Nicket, ugyanúgy, mint bárki mást. Hallom a hangját, mint bárki mást. Illetve fizikailag is megérinthetem, ha éppen arról van szó. Ebben különbözik másoktól. Nem szeretem a tesi érintkezést, senkivel. Na nem mintha Nickel szeretném, de vele mégis más.
Van, hogy Nick irányít. Akkor általában én alvó üzemmódban fekszem valahol az agyam kis mély zugában. Nem vagyok tudatában a férfi miket művel, miket mondd.
Két különböző erősségünk van a másik felett. Én többször irányítok, ami neki nem jó. Ő viszont ha éppen kedve szottyan bármikor belehallgat a gondolataimba. Ami azt jelenti ezt a kis monológomat is végig hallgatja:

Igen, és kezdi unni, hogy úgy beszélnek róla, mintha nem hallana semmit sem belőle...- mormogja az orra alá sértődötten.

Rápillantok és tudom, hogy amit ő mondd azt úgy sem hallja Vincent. Bár voltak alkalmak, amikor szólt a Dokihoz, de azt, mint már említettem, én nem hallottam.
Nick nem szívleli a dokit, bár van egy olyan érzésem, hogy jobban kedveli, mint a többi embert, akikkel eddig megismerkedtem. Legalábbis őt még nem akarta bántani...
Ezért dühöngött a férfi, ezért nem akart eljönni Vincenthez. Szent meggyőződése, hogy az orvosom el akarja őt végleg tüntetni. Márpedig Ő nem akar meghalni.

És nem is fogok! Ez a kis gennyláda nem fog eltüntetni engem! Én törődöm veled, kölyök, és nem fogom engedni, hogy egy ilyen agyfurkász lecseréljen...

Csattan fel a férfi, felém fordulva, majd felpattan a kanapéról és Vincent fotelja mögé lép. Mintha csak egy keselyű várná, hogy a prédája végre megdögöljön, hogy aztán az oszladozó hulláját elmajszolhassa. Micsoda gyönyörű kép, Lael! Ilyen hülyeségeket hála az égnek nem mondasz ki hangosan, így is őrültnek tart mindenki, nem kellenek az Edgar Allan Poe szintű dolgaid! Hordom le önmagamat fejben, amire Nick csak gúnyosan mosolyog.
Most tűnik csak fel, hogy amióta bejöttem és leültem a kanapéra, nem szóltam egy szót sem Vincenthez. Basszus! Biztos feltűnt neki... Most tudja, hogy Nick itt van. Máskor nem szoktam ennyire hallgatni, csak ha a férfi is a körünkben van. Valahogy a való világot és a valós embereket elfelejtem magam körül, ha a férfi is itt van. A kis seggfej, tuti ez volt a célja!
Kissé mérgesen összevont szemöldökkel pillantok Vincent háta mögé, ahol Nick karba tett kézzel elégedetten vigyorog. Gondoltam, igazam volt!

Szóval...- köszörülöm meg a torkomat, amikor végre megszólalok.- Leálltam a gyógyszerekkel.

Térek rá a lényegre, ami miatt felhívtam tegnap hajnalok hajnalán, hogy találkoznunk kell. Bár féltem, hogy megharagszik és elküld a jó büdös életbe, amiért olyan korán hívtam. De nem, Vincent nem ilyen. Ő az egyetlen ember, aki nem kezel úgy, mint egy leprást. Ő nem fél a szemembe nézni, mint a többi ember. Talán attól tartanak mások, hogy rohamot kapok és kinyírok mindenkit...

Minden betegem esetében más és más módszert kell alkalmaznom, egyetlen közös minden egyes terápiánál, az pedig a teljes figyelem, amellyel a páciensem iránt vagyok. Évek óta próbálok segíteni az embereken a magam módján, megtalálni a félelem, a baj, az elmezavar okát és kiirtani, elnyomni, megváltoztatni. Speciális esetekkel szeretek foglalkozni, hallgatni a történeteiket, a félelmeiket, remek hallgatóság vagyok.
Ma reggel úgy ébredtem, ahogy szoktam, a franciaágyam hideg volt és üres, végig simítottam a mellettem lévő párnán, hosszú ideje nem foglalta el már senki, senki, aki számítana. Mormogva ültem fel és dobtam le magamról a lepedőmet. A hűtőből kivettem egy üveg narancslevet és már épp inni akartam belőle mikor megszólalt a telefon. Ritkán csörren meg a vezetékes, ugyanis azon a számon csak a pácienseim érnek el, ami elég ritka, mert rendszerint találkozom velük.
Ez mind tegnap reggel volt...a hívás meglepett, sőt, nem számítottam már rá. De Lael volt, régi páciens, régi barát, már, ha barátnak lehet nevezni valakit, aki azért jár hozzád, hogy meghallgasd, majd tanácsot adj és útjára ereszd. Nevetséges. De a hívása mosolyra fakasztott. Na nem az, hogy ismét rám szorul..vagy mégis, hogy mégis rám van szüksége.
Most itt ül velem szemben, olykor oldalra pillant, feltehetőleg Nick-re pillant. Én magam is arra nézek, az üres helyet bámulom majd ismét Lael arcát tanulmányozom. Olyan Ő nekem, mint egy rejtvény. Egy megoldatlan, titokzatos rejtvény, amit megakarok fejteni.
Nem sürgetem, csendben várok míg megnyílik, mindig ezt teszem, nem sürgetem, nem erőltetem, hallgatok, mert ehhez értek a legjobban. Mikor megszólal a szemeibe nézek. Ebbe a pillantásba nincs sajnálat sem megkülönböztetés, Lael is egy ember, méghozzá különleges személyiség Nicktől függetlenül.
-Nos ennek nem mondhatnám, hogy örülök, miért állt le a gyógyszerekkel Lael? - igazítottam meg a szemüveget az orromon, mert minduntalan leakart csúszni a helyéről, ahogy lepillantottam. A jegyzeteimbe néztem, pár sor, pár megfigyelés, de a legtöbb csak a régebbi feljegyzések Nickről.
-Nick is itt van velünk? - kérdezek rá egyenesen, ahogy szoktam, mindig szemtől szemben. Megtanultam úgy kezelni Lael másik énjét, mint egy harmadik személyt, akit ugyan nem látok, de az efféle találkozók alkalmával jelen van, hallgat és beszél, ezt mind Laeltől tudom.
Ez a férfi, annyira különleges...megmagyarázhatatlanul és ez néha zavarba hoz, néha elefeledem a kötelességem és olykor magánügyemként kezelem a problémáit. Pedig nem vagyok más, mint egy orvos, akinek meg kellene tartania az orvos-páciens viszonyt.

Lenézek a kezeimre az ölemben. A pulcsim ujjait már úgy megnyújtottam, hogy az ujjaim vége látszik csak ki az anyag alól. Kissé zavarba jövök a dologtól. Tudom, hogy szednem kéne a gyógyszereimet, de nem értem értelmüket. Akkor jó ötletnek tűnt, amikor leálltam szedni őket. Már a beszédemen is javított, nem voltam olyan lassú, mint egy lajhár. Mint egy walking deadből előjött zombi.
De most itt, Vincenttel szemben kissé szégyenlem magam. Ő az egyetlen ember, akit még érdeklek. Nem szeretek neki csalódást okozni. Kihagyok egy kis hatásszünetet, míg a pulcsimmal szórakozom, végül felpillantok a dokira:

Azért, mert... nem hiszem, hogy segített.

Jelentem ki röviden a férfi szemeibe nézve, majd elpillantok. Nem szeretek sokáig mások szemébe nézni. Bár Vincenttel ez másképp van, mert ő nem adja nekem azt az "Úristen, meneküljetek, ez nem normális" nézést.
Nick közben fel-alá járkál, karba tett kézzel a doki mögött. Szeret lenézni más emberekre, szerintem ezért preferálja, hogy álljon, míg mások ülnek. Karizmából sok jutott neki, az biztos. Ellentétben velem.

És neki se tetszett...- folytatom a körülbelül egy percnyi szünet után, de nincs több mondandóm.

Nehezen szoktam megnyílni, még Vincent számára is. Legalábbis lassan, de van olyan szerencsém, hogy türelmes alkat, nem erőlteti ki belőlem a válaszokat.

Ez az, dicsőítsd csak azt, aki szét akar minket választani!- rúgja meg a doki kanapéjának hátulját.

Látom, ahogy megrázkódik a bútor és benne az orvosom is, de mostanra már tudom, hogy ez csak a fejemben van. Valójában nem mozog a bútor. Valójában nem rázkódik meg dr. Merlotte sem...
Pont a rúgós incidens után kapom meg azt a kérdést, hogy itt van e most Nick. Gondoltam, a vesémbe lát ez a férfi... Hányszor hallottam már ezt a kérdést. A szüleim mindig azzal a rettenetes sajnálkozó, félős, remegő hangjukkal kérdezték ezt tőlem. Bár nem nyíltan, mintha attól féltek volna, ha kimondják a nevét, azzal csak erősítik a rajtam uralkodó erejét. Mekkora egy baromság!
De Vincent hangjában nincs meg ez az él, és ezért hihetetlenül hálás vagyok neki. Még egy ilyen apróság is remekül tud esni az ember számára.
A nevét hallva Nick idegesen a fotel mellé lép, majd lehajolva, kezét a karfára támasztva a doki arcába sziszegi:

Még szép!

Meglepődök és megijedek, ahogyan Nick hangja és az enyém kórusban cseng, azzal az utálatos éllel. Hirtelen pánik fog el, de gyorsan lenyugtatom magam.

Sa-sajnálom.. Nem én...- nyögöm ki, majd az arcomat a tenyerembe temetem.

Mostanában vannak ilyen pillanatok, bár nagyon ritkán. Mintha Nick átvenné az irányítást egy percre, aztán abbamarad. De minden egyes alkalommal megijeszt a dolog. Attól félek, hogy tovább és tovább fog tartani, és már nem kapom vissza a testem feletti erőmet.

Nyugi már, kölyök! Nem foglak kitúrni a helyedből...- mondja szárazon.

Felnézek a tenyeremből, és látom, hogy azóta felegyenesedett és a doki helyett most rám néz. Négy szempár is rám szegeződik, remek. Vagy számolnom kéne a szemüvegeket is? Mindketten azt viselnek, akkor az azt jelenti, hogy nyolc? Jesszus, most komolyan ezen akadok fenn?
Megköszörülöm a torkom, majd Vincentre nézek:

Volt egy kis vitánk... Nick nem akart jönni. Úgyhogy most egy kissé dühös.- magyarázom

Megannyi érdekes esettel találkoztam már pályafutásom során, képzelt démonokkal, erőszakos szellemekkel, kísértő ikertestvérekkel, mind mind egy elme általi játék volt, melyben az alany szenvedett. Lael esete más, Ő nem csupán képzeli, Ő el is hiszi, hogy Nick él és mozog, hogy képes Őt vagy akárki mást bántalmazni. Nick átvette a racionális énje felett az uralmat és megtesz bármit, hogy irányítsa a férfit. Még magamnak sem sikerült erre magyarázatot találnom pedig keresem, mert megrögzött mániám, hogy semmit sem hagyok megoldatlanul. Lael esetében pedig különösen odateszem minden tudásomat. A gyógyszerek csupán kötelezően kiírt nyugtatók, némi csillapító hatással és sok gyógynövénnyel. Semmi olyan, ami valóban segítene, talán csak tünetet enyhít.
-Lael, hazudtam én önnek valaha is? Mondtam olyat, hogy a gyógyszer megoldja minden problémáját? Nem ugye? Ezek a pirulák segítenek megnyugodni, pihenni, mert önnek erre nagy szüksége van. Semmi olyan nincs azokban a pirulákban, ami ártana Önnek...vagy Nicknek. - mondtam és hátradőltem a székemben. A szemüveg lecsúszott az orromról, kihasználva az alkalmat megdörzsöltem a szemeimet.
Tudtam, sőt, éreztem, hogy Lael ezt fogja mondani, Nick, Nick nem akarta, Nick bosszús, Nick nem engedte. Egy második személyiség esetén sok esetben a páciens önön védelme érdekében állítja azt, hogy a másik személy nem engedte neki a cselekvést. Ebben az esetben Ő valóban elhiszi, hogy ez így van , hogy valóban az a másik tette ezt.
-Nick, hall engem igaz? Már miért ne hallana. A gyógyszerek melyeket felírtam Laelnek azok csupán gyógynövények, a szedésük segít a nyugodt alvásban. De semmi több. - fordultam arra, amerre Lael tekintetét láttam rebbenni. Mintha magam is látnám Nick-et hozzá beszéltem. Nem tartom őrültnek, sőt, az ilyen embereknél néha úgy érzem, mi egyszerű elmék csupán szegényesebb kiadások vagyunk. Az elme tele van rejtelemmel, kinccsel, és talán az ilyen emberek épp ekkora kincsek. Csak a társadalom betegként kezeli őket, pedig nem azok, csak mások, meg kell érteni, segíteni abban, hogy ezt ők is értsék, segíteni abban, hogy ne okozzon neki nehézséget kezelni az esetleges rohamokat, bár nem nevezném ezeket annak.
-Tehát dühös. Gyakran szokott dühös lenni? Mit tesz ilyenkor, kérem, mondjon el mindent. Szokott Önben kárt tenni? - fordulok teljes figyelemmel Lale felé. És bár akaratlan, de feltűnik a férfi formás arcéle, olyan valóságtalan ennyire tökéletes arccal létezni. Megrázom a fejem és kitörlöm a fejemből az efféle gondolatokat. Nick nyilván már seggbe rúgott volna, ha létezne.

Nagyot sóhajtva tovább nyújtogatom a pulcsim ujját és ismét a kezeimet nézem. Nem. Nem adott rá okot, hogy ne bízzak benne. De nem is erről van szó...

Persze, hogy nem erről van szó, de nem tudja felfogni! Nem tud ő semmit... Azt hiszi kitaláció vagyok.

Nem hiányzik, hogy még tovább őrjöngjön itt nekem Nick. Anélkül is éppen fáj a fejem eléggé. Ha belegondolok ebbe az egyek vagyunk, nem vagyunk egyek dologba mindig ez van. Ezt nem lehet ép ésszel megmagyarázni, épp ezért már nem is próbálkozom megérteni, miért is van velem Nick. Semmi gyerekkori trauma nem ért. Semmi, az ég világon. A gyilkosságot is csak akkor követte el... Akkor követtem el, amikor Nick már rég velem volt.
Szótlanul felpillantok egy másodpercre a dokira, miközben megdörzsöli a szemét. Ha értenék a fényképezőgéphez és lenne nálam egy, biztos megörökíteném ezt a pillanatot. Lásd, ahogy a csodás elme dolgozik abban a koponyában. Úgy érzem magam, mint egy óvodás, aki csodálkozva felnéz a bűvészre, hogy hogyan tudta a nyuszit elővarázsolni a kalapból.

Hö? Hülye vagy?- hallom Nick hangját, majd az elnyűtt pulcsi ujjakkal eltakart kezeimet a kanapé szélére teszem, és egy cérnát kezdek el húzogatni.

Szegény Vincent, már az első alkalom óta teszem szép lassan tönkre a bútorát, de még egy rossz szót nem kaptam érte. És ez tudat alatti dolog, szinte észre se veszem, miközben csinálom.
Amint Nickhez szól a doki, hallom, ahogy felháborodottan felhorkant:

Baromság! Még hogy gyógynövények... Mi a szarnak kellene a gyógyszerésznek az orvosi papír, ha csak gyógynövényekből áll a bogyó?! És milyen nyugodt alvás? Zavartalak én bármikor is az alvásban, kölyök?! Nem hinném!- háborog még egy sort, majd érzem, ahogy besüpped a kanapé mellettem, amint elhelyezkedik Nick is a bútoron.

Én eközben mást sem csinálok, csak bámulom a cipőm orrát, illetve a kikandikáló cérna darabot húzom ki jobban a bútor anyagából, felcsavarom a mutatóujjamra, majd kiengedem és ezt újra és újra.
Az újabb kérdésre megrezzenek, mert érzem, ahogy a kezem ökölbe záródik, akaratomon kívül. Oldalra pillantok, hogy Nickre nézzek, de nem megy. A nyakam meg se mozdul. Basszus...
Az eddigi görnyedt testtartásomból kiegyenesedek a kanapén, állam felszegem és összehúzott szemöldökkel a Dokira pillantok. Ajkam szélét mosolyra húzom, de ez nem egy kellemes mosoly. Sőt, inkább grimasznak nevezném. Tekintetem nem veszem le az orvosról, nem próbálok félre nézni. Kezeimet lassan felemelem, majd felhúzom az elnyűtt anyag ujját, hogy a csuklóm kilátszódjon mindkét kezemen. Majd ismét visszaeresztem magam mellé, de hozzá se érek a cérnához. Nem kezdek el semmivel se babrálni. Szúrós tekintettel így szólok, de mást se hallok, mint Nicket. Ez azonban más, mint az előző alkalmak. Most nem megyek alvó üzemmódba. Helyette a kanapé azon részén ülök, ahol az előbb még a férfi. Micsoda furcsa érzés. Pánikolva kapaszkodnék bele bármibe, de mintha csak szellem lennék, nem történik semmi. Így nem tehetek mást, mint hallgatom, ahogy megszólal:

Még hogy kárt tenni a kölyökben? Miért tennék ilyet?- hangja nyugodt, csendes, lassú, de még ijesztőbb, mintha üvöltene.- Lael nem érti azt amit én,... Doki. Mi egyek vagyunk. És akkor magyarázza már el nekem, hogy mi a faszomért bántanám önmagam, hm? Én megvédem őt. Nem bántom. És épp ez az, amit soha senki nem fog fel, még maga a kölyök sem... Azt hiszi, csak mert diplomája van és abban a fotelban ül a kanapé helyett még okosabb lesz? Szart se tud. Jól megvoltunk mi a maga fajták nélkül... Doki... Tudja mivel van a probléma? Azt hiszik, hogy csak azért, mert egy testben vagyunk, ugyanaz a személy lennénk? Neeeeem...

Nevet fel sötéten, és úgy érzem magam mellette, mintha csak egy kutya lennék, ő pedig maga a mítoszokból kilépett Minotaurusz. De az a nyugalom, amivel kimondja ezt a sok gyűlölködő szót rémít meg igazán. Mintha mindjárt előreugrana, és letépné az áldozata fejét.

... Lael és én nem vagyunk ugyanolyanok. És nem vagyok csak egy hallucináció, amit az ő kis agya képzett. Mindig is ott voltam vele, mindig is itt leszek vele és ebben sem maga sem a varázsbogyói nem tudnak meggátolni. A kölyök még a végén összeomlana nélkülem, még akkor is, hogyha ezt most még nem látja be.

Feláll a kanapéról, míg én hátra maradok, majd szembe áll a dokival, lehajol, kezeit a fotel karfájának két szélére rakja és a szemkontaktust nem megtörve folytatja mondandóját:

Szóval a kérdésére a válasz? Igen... Gyakran vagyok dühös, de még mennyire. De nem a kölyökre és végképp nem Rajta... fogom levezetni a frusztrációmat. Ez a válasz elég kielégítő volt? Vagy kér demonstrálást is?- mosolyog a végén, de a kedvesség semmilyen jele nem látszik rajta.

Még úgy marad egy darabig, majd lassan felegyenesedik, és leül a kanapéra, majd azt veszem észre, hogy az ökölbe szorított kezem el tudom engedni, így megint a pulcsim ujját lehúzom, majd a földet kezdem bámulni. Nem tudok mondani. Egy ilyen eset után mit tudnék mondani? Azt hittem, hogy Nick nem veheti át a testem, erre ez... Egyszerűen eláll a szavam. Nem merek Vincent szemébe nézni. Jézusom, még csak az kéne, hogy ezek után rá nézzek!

A magam módján tudom, hogy kicsit ferdén állok a dolgokhoz, hogy Lael nem olyan, mint a többi páciensem, hogy Őt külön kezelem, hogy akkor is fogadom, mikor alapjáraton szabadságon vagyok vagy éppen én is a démonaimmal küszködöm. Mert minden embernek vannak démonai, amelyek olykor előtörnek és fojtogatják, csak míg nekem ez ritkán fordul elő, addig Lael állandóan ezzel él együtt. Tépelődik, rengetegszer látom, hogy hallgatni akar rám, hogy adni akar a szavamra, de ilyenkor Nick vagy megfélemlíti vagy parancsol neki. Valóban, mintha két külön ember lennének egyetlen egy testben, persze ilyen nincs, de Ők ezt elhiszik, mert valami nekik plusz a fejükben, nem holmi, átlagos emberek, hanem különlegesek. Érzek magamban egy késztetést, hogy megmentsem Lael-t, hogy visszaadhassam neki azt az életet, amitől normálisnak érezheti magát, mert bár normális, Ő maga nem így látja és a társadalom nagyobb cikkelye sem. Talán annyian hazudtam, hogy a gyógyszerek csupán gyógynövényeket tartalmaznak, bár nagyrészt ez igaz, de vannak benne egyéb alkotóelemek is, melyek talán elhallgattatnák Nicket, de csak akkor, ha rendszeres szedné, egy-két alkalom nem segít. De, ha ilyesformán elutasít mindent, akkor nem segíthetek, nem ilyen egyszerűen. Pedig megakarom menteni Őt, önmagától.
Találkozóról találkozóra látom, ahogy görcsöl, fél a valódi kapcsolatoktól, mert úgy érzi az egyetlen, aki mindig vele van az Nick, az állandóság. Még akkor is így van, ha épp nincs jó hatással rá. Fél az egyedülléttől. Nem egy páciensem retteg attól, hogy elveszti a másik énjét, bár fél tőle és attól, amit tehet általa, mégis, ha eltűnne egyik napról a másikra, akkor a hiánya nagyobb mételybe taszítaná. Lehet a szakmám által értenem kell az agy különböző működési folyamatait és a zavarait, de ez hazugság, ezt olyan nem értheti, aki nem éli át, sejtheti, bevághat egy csomó szakzsargont, eljátszhatja a biztonságot nyújtó elmét, de ettől még nem fogja soha megérteni min mennek keresztül azok, akik ezt élik nap, mint nap.
Lael-t nézem, azt a férfit, aki kiváltja belőlem a védelmező ösztönöm, egyik pillanatban zavart, a másikban magabiztosság költözik a tekintetébe, szinte megváltozik, az a férfi, akihez vonzódom, bár nem akarom, hogy így legyen, másodpercek alatt válik köddé és helyébe lép Nick. Bár ilyen egyetlen egy találkozón sem fordult elő, most megtörtént. Bár érzek némi félelmet, ugyanis nem ismerem behatólag Nick-et, nem tudom meddig menne el, ha feldühíteném. Az a közönyös rosszindulat árad belőle.
Végig hallgatom, egy másodpercre sem pillantok másfele, nem éreztetem vele, hogy félelmet generált bennem, állom a sötét tekintetét, mely Lael szemein keresztül vetődik rám.
-Szerintem értem, azonban maga nem érti. Azzal árt Laelnek, hogy ellopja a döntéseit, hogy egy bábbá teszi! - szólok erélyesen, már nem félek, inkább undort érzek, pedig tudom, ez egy nem létező személy...mégis, Lael miatt így érzek. Visszaül a kanapéra és nem sokára ismét azt a férfit látom magam előtt, akit kedvelek. Nem néz rám, bámulja a földet és bár a fizikai kontaktus nem a foglalkozásaim része, most mégis felállok a székemből és odalépek hozzá, vállára teszem a kezem, és gyengéden megszorítom.
-Erről maga nem tehet Lael, nincs miért szégyenkeznie. - örülnék, ha felnézne, hogy lássa komolyan beszélek, de erre nem tudom mennyi az esély.

Úgy érzem, mintha leszívták volna az energiámat. Fáradtnak érzem magam és késztetést érzek arra, hogy most bedobjam a szunyát Vincent kanapéján. Pápá világ, Laelka most aludni tér!
Minden végtagom mintha kétszer olyan nehéz lenne, mint eddig volt, a fejem is elkezdett fájni, a fülem is... Mintha másnapos lennék egy vad buli után. Na nem mintha sok tapasztalatom lenne a partikkal kapcsolatban, azonban bevallom volt már egy-két durva másnaposságom. Inkább a drogoktól, mint az italtól.
Bágyadtan Nick felé pillantok, aki mérgesen néz rám először, majd meglepődve felemeli a szemöldökét és mintha a csodálkozás és a félelem jeleit vélném felismerni rajta. Valamit kérdez tőlem, de mintha a víz alatt lennék, vagy mintha lassított filmben szerepelnék, csak tompán hallom a hangját, a szavakat nem tudom kivenni mondandójából.
Kezét a vállamra teszi aggódva... Vagy Vincent karját érzem? Mi történik velem? Túl sok volt nekem ez most... Hogy Nick átvette a helyem. Vagy tényleg ez a bajom?
Nick felé pillantok... Úgyis hallja amit gondolok, nem? Hallod? Mi ez? Mi történik? Úgy érzem magam, mint egy számítógép, ami vírust kapott.
Vizes a fejem... Vagy mi ez? Lassan felemelem a kezem az arcomhoz, az orrom alá, majd elveszem onnan, hogy megnézhessem jól. Piros... Basszus. Vérzik az orrom...
És mintha csak egy álomból ébrednék fel lassan újraindul minden körülöttem, hallom Vincent hangját, majd Nickét:

Hé, kölyök! Hallod, nézz rám... Mi a fene volt ez?

A végtagjaim ismét olyanok, mint előtte, de a fejem még mindig lüktet a fájdalomtól. Nick hajszolására rápillantok, majd szemében ugyanazt az értetlenkedést látom, ami most rajtam is látszódhat.

Kaphatnék... egy pohár vizet?

Intézem a kérdésem Vincent felé, akire még csak most nézek fel.

Hogy aggódom-e minden páciensem lelki illetve fizikai állapotáért, nyilván, ez a dolgom, együtt érezni, meghallgatni, segíteni. De hogy Lael sorsa jobban érdekel másokénál? Igen, ezt így kimondani nem csekély probléma, én is érzem, hiszen nem tehetnék kivételt. De ember vagyok, az ember pedig esendő és igen, Lael sorsa jobban érdekel másokénál. Segíteni szeretnék neki jobban, mint azt akár lehetséges.
Így mikor Nick visszavonul odalépek Laelhez és megnyugtatóan helyezem kezemet a vállára. Fogalmam sincs milyen érzés mikor elveszíted a kontrollt magad felett, de nem jó érzés, talán ürességet is hagy maga után, nem tudom. Ez minden embernél más és más. Lael speciális eset, Ő másképp éli meg ezeket a dolgokat, mint az eddigi pácienseim.
-Természetesen. - mosolyogva nézek a férfira és még egyszer bátorítólag megszorítom a vállát majd egy pohár vízért megyek.
Nick egy nem létező személy mégis úgy befolyásolja Lael-t, hogy ehhez foghatót még soha nem láttam.
A pohár vizet a férfi kezébe adom majd visszaülök a székembe, hogy újabb kérdéseket tegyek fel. Igaz, csupán egy órás minden egyes megbeszélésünk, de az érdekében hajlandó vagyok kivételt tenni. Ma úgyis leginkább délutáni pácienseim vannak, időm, mint a tenger.
-Történt már hasonló Önnel, Lael? Vette már át Nick efféle módon Ön felett az irányítást?
A tollat és a füzetemet ismét kézbe veszem, hogy jegyzetelhessek ha a helyzet úgy kívánja meg. Tudom, hogy nem lehet mindenkin segíteni, azt is tudom, hogy Lael gyilkos, nem önakarattal, de az, a helyzete kilátástalannak lett minősítve, azonban számomra nem létezik lehetetlen, sohasem létezett. Sőt, szeretem, ha valami bonyolult és látszólag megoldhatatlan. És ebbe jelenleg ne vonjuk bele a férfi iránti érdeklődésemet. Ez csupán szakmai.
Mivel minden ember a gondolkodás módján több csoportba is sorolható, ezért vagyunk különbözőek, azonban vétkeink vagy hasonlóak, vagy pont ugyanolyanok. Gyilkolt már tudatában lévő ember is, miért volna az másabb ennél? Erre akarok rájönni, hogy segíthessek Laelnek, hogy normálisabb életet élhessen, már az is jó volna, ha Nick többé nem kerülne efféle hatalomhoz, ha Lael képes volna Őt elnyomni.

Örömmel fogom meg a poharat, amit felém nyújt a doki, majd iszok egy-két kortyot. Talán a folyadék hiánytól fájt a fejem és szédültem el hirtelen. Igen, biztosan az lehet az oka. De nem... Mégsem, ezt nem tudom még magamnak se bemagyarázni. Illetve Nick kételkedő arca is azt sugallja, hogy nem erről van szó.
A férfi helyett ismét Vincentre nézek, akinek a kérdésére kétesen tudok csak válaszolni:

Nem... Ha át is veszi, annak én nem vagyok a tanúja... Nem látom, nem hallom. Egyszerűen sötétség számomra az az időszak...- mondom halkan.

És mégis. Az előbb olyan volt, mintha kicserélődtünk volna. Ő a test felett uralkodó, én pedig a csendes megfigyelő lettem. Ijesztő érzés... Vajon Nick is ezt érzi mindig? Félelmet?
A férfi felé fordítom a fejem, hogy lássam a reakcióját, de talán életünkben most először kerüli a pillantásomat. Lehet, hogy akkor a válasz igen. Csak nem akar mutatkozni gyengének. Hiszen kettőnk közül ő az, aki merészebb, bátrabb, félelem nélküli. Én pedig az, aki soha semmit nem mer tenni, nem mer szólni. Egy érem két fele. Ilyen szempontból csodálom is őt... Hiszen ő minden, ami én nem vagyok és soha nem is leszek.
Vincentre pillantok, majd egy kicsit elgondolkozom, hogy megkérdezzem e tőle azt amit szeretnék, majd megszólalok, de a határozatlanságot még én is hallom a saját hangomban:

Kérdezhetek valamit?... Nem egyszer eszembe jutott már ez a kérdés, de nem találok rá magamban választ... Szerinted miért pont Ő? Mármint... Miért pont Nick? Miért néz ki így?

Felhorkant magam mellett Nick, aki a "rohamom" után még csak most nyerte vissza a mosolygós kedvét:

Most azt akarod mondani, hogy nem nézek ki jól?

Idegesen megforgatom a szemem, majd tovább fogalmazom a kérdésemet:

Úgy értem. Honnan jött az ötlet? Miért így néz ki? Nem emlékszem senkire se az életemből, aki így nézett volna ki. Miért néz ki úgy, mint egy negyven éves fószer? És miért... csak miért van itt?!

Azt utolsó részt már kétségbeesetten kiálltom, karjaimat széttárva, kissé előredőlve a kanapén, majd nem birok tovább ülve maradni. Felkelek a bútorról, majd idegesen a mögöttem lévő könyvespolchoz sétálok, hátat fordítva az orvosomnak.
Na igen, ez a fő kérdésem. Miért? Miért van itt? Előtte is megvoltam nélküle, így nem értem, miért tűnt fel egyszer csak az életemben. Tizenöt voltam. Nem voltam semmilyen családi erőszak részese. És ez a vicc. Semmi se történt velem. Semmilyen trauma. Semmi!
Rendben van, beismerem, egy kissé magamnak való voltam mindig is, nem voltak barátaim, de mégis! Jól éreztem magam egyedül. Nem kellett nekem senki se. Nem éreztem magányosan magam.
A csendben hallom az óra kattogását és legszívesebben levenném a falról és széttörném. Késztetést érzek arra, hogy valamit széttörjek...

Wow, kölyök! Te aztán tudod, hogy sértsd meg valakinek az érzéseit...

Idegesen oldalra pillantok, ugyanis már Nick is a könyves polc előtt áll, tőlem alig egy méterrel. Érzem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe, de valahogy visszafogom őket.

Ezt meg hogy érted?!

Suttogom ki a férfi felé és jelenleg arra se gondolok, hogy Vincent is hallja, hogy közvetlenül a kitalált énemhez beszélek.

Pontosan így értem!- mondja idegesen, egyik ujját felém irányítva.- Azt hiszed nem hallom a kis belső monológodat, kölyök? "A kitalált énem". És akkor mi van?! Azt hiszed te valóságosabb vagy nálam?! És hogy miért vagyok itt?! Tudod most úgy beszélsz, mint egy rossz szülő a nem kívánt gyerekéhez. Mintha csak egy félresikerült abortusz lennék, bassza meg! Azt hiszed csak neked vannak érzéseid, hmm?

Visszafordulok az orvos felé, nincs kedvem hallgatni Nick mondandóját.

Na mi van? Már megint ignorálni akarsz?!

Megfogom a fejem, mintha csak éppen migrénem lenne, majd Vincent szemébe nézek:

Carbamazepinet akarok.- jelentem ki magabiztosan.

Rákerestem a neten még egyszer, amikor Nick nem figyelt. Elvileg az a jó a tudat hasadásos személyeknek. Egyszer mintha már Vincent is említette volna, csak akkor ellenkeztem. Akkor nem akartam megszabadulni Nicktől, bevallom. De most igen, elegem van belőle. Itt az ideje, hogy szabad ember legyek.

Ütögetem a tollat a kezemben és hirtelen magam sem tudom mit felelhetnék erre. Elgondolkodtat, sőt, mi több, teljes figyelmem leköti ez az egész, ami az imént történt. Azt mondja általában üresség és sötétség veszi körül, amikor Nick irányítja, akkor ez miben lehet másabb? Romlott volna az állapota? Rossz szokásom, hogy ha nagyon elmélyedek a gondolataimban a tollam végét rágcsálom, ezúttal is ott köt ki a toll.
-Most miben lehetett ez másabb? Feltudná idézni mit érzett és tapasztalt?
Nézek rá, de a tekintetem máshol jár, a falon egy pontra meredek és a gondolataimba merülök. Tudom feszülten kellene figyelnem, minden rezzenését figyelnem, levonni a következtetést, elmondani mit lehet tenni blablabla. Én azonban a múltam egy régebbi, kevésbé kellemes részére utazom vissza, arra a pontra, amikor elhatároztam, hogy ez lesz a szakterületem.
Középiskolások voltunk, nem volt nagy létszámú az osztályunk, de a maga nemében elég viharos kis csoportot alkottunk. Mindig volt velünk valami probléma. Egyik osztálytársunkat a többiek kiközösítették, bántalmazták. Én a magam részéről nem folytam bele, soha nem bántottam, de nem is védtem meg a srácot. Egy napon az egész dolog visszaütött, a fiú fegyverrel a kezében jött iskolába és lelőtte azt, aki az útjában állt. Elrejtőztem, végig néztem a mészárlást majd azt, ahogy a fegyvert a fejéhez fogva lelőtte magát. A rendőrség későn érkezett a mentők még később, már senkit nem tudtak megmenteni. Ott és akkor döntöttem el, többé nem állok félre és segítek azoknak, akiknek szüksége van rá. Hogy pont miért ezt a szakmát választottam, nem tudom, ide terelt a sors, annyi volt biztos csak, hogy segíteni szeretnék.
-Ezt nem tudhatom Lael, ezt a választ magadban kell keresned. Okozhatta bármi, egy sérelem, akár valami ahhoz köthetően, hogy mitől félt, vagy miben lelte örömét, rengeteg minden kiválthatta.
Visszazökkenek a jelenbe és megválaszolom a kérdését. A toll ismét visszakerül a számba, már agyon van rágva a vége, mintha tartanék magamnál egy zsebkutyát, aki mindig megdézsmálja a tollkészletemet.
A tinta végül kirobban a tollból és csupa tinta leszek, felpattanok a székről és a hűvös nyugalmam elküldöm a büdös francba.
-A rohadt életbe! - káromkodom el magam, a doktori énem sutba vágva grimaszolok és most inkább vagyok egyszerű férfi akit bosszantó dolog ért, mint orvos.
A csaphoz megyek és kimosom a számból a tintát, kisebb sikerrel, szerencsére a fogaimról és az ajkaimról lejött, a nyelvem más helyzet, sőt, szerintem a vakbelem is tintás, a picsába!
-Elnézést kérek. - igazítom meg az ingem és visszaülök a székbe, ezúttal toll nélkül, nem kell több tinta.
Végig nézem a rövid párbeszédet, ami Nick és Lael között zajlik és tudom, hogy doktor vagyok, de magam sem értem ezt az egészet. Legszívesebben a halántékomat masszíroznám hátha egy ötlet kipattan belőle, bár azt várhatom.
A gyógyszer nevére felvonom az egyik szemöldököm.
-Azt legutóbb visszautasította, Lael, miért gondolta meg magát?
Komolyan kérdezem. Ugyan a gyógyszer valóban sokaknál bevált, de épp annyi embernél nem. Lael esete különleges így még inkább nem tudom mit válthat ki a bogyó.
-De természetesen megpróbálhatjuk, semmi akadálya. - egyezem bele. A puding próbája az evés, meg kell próbálni hátha használ, ha nem, még mindig kutathatunk másik megoldás után.

Idegesen nézek a doki felé. Na igen, ebben igaza van. Nekem kéne rá tudni a választ. De szerintem sem Vincent, sem én nem tudjuk a kérdésemre megmondani azt. Csakis Nick. De ő nem mondja meg. Nem tudom miért, talán attól fél, ha elmondja az okát, amiért itt van, akkor már képes leszek tőle megszabadulni? Akárhogy is, most nem vagyok hajlandó a seggfejre nézni, helyette a dokit lesem, aki épp a tolla végét rágcsálja. Nem is veszem észre, ahogy egy halvány mosoly szökik az arcomra. Nem is tudom miért. Az ilyen apró, emberi tevékenység is fel tudja dobni a napomat. Nem vagyok közösségi ember, úgyhogy az ilyen kicsi emberi megnyilvánulásoknak se vagyok a szemtanúja. De most elnézve Vincentet jól esik ilyet látni.
Aztán amikor a szétrágott toll végéből előjön a tinta hirtelen elfelejtem az exisztenciális kérdéseimet, és felnevetek. Nem is tudom megnevezni a napot, hogy mikor nevettem ilyen jó ízűen utoljára.

Sajnálom.- nyögöm ki végül, mert gondolom, idegesíti a dolog, de egyszerűen nem tudtam megállni a nevetést.

Még egy kicsit élvezem a pillanatot, mosolygok a dokira, szinte el is merülök a szemeiben, majd észbe kapok, arrébb tekintek és lassan újra eszembe jut az előbbi téma és lehervad az arcomról a mosoly.
A gyógyszer megemlítésére arra várok, hogy Nick tombolni kezdjen, csapkodjon, törjön-zúzzon, kiabáljon. De helyette néma csöndet kapok és bár nem nézek oda, érzem a szúrós szemeit rajtam. Ez még jobban megijeszt, mintha tombolna. Ismerem már őt. És jól tudom, akkor kell csak igazán rettegni tőle, ha csendben van. Ugyanis akkor nem tudod mikor, de egyszer csak robbanni fog a bomba, és még nagyobbat, még pusztítóbban, mint most.
Nem akarok válaszolni Vincentnek, csak rápillantok és remélem le tudja olvasni a választ az arcomról. Ha most kimondom hangosan az okot, attól félek az a bomba beindítója és hátha Nick a dokinak esne. Azt a világért sem szeretném. Vincent az egyetlen barátom. Értem én, orvos-beteg kapcsolat, semmi több. Ennek kéne lennie, de vele nem érzem ezt. Akármilyen szerencsétlennek is hangzik, Vincent az egyetlen, igaz barátom ebben a világban. Nem szeretném, hogy baja essen.

Milyen gyakran kéne szednem?- kérdezem inkább.

A tintás incidens mosolygásra, sőt, nevetésre készteti Lael-t ettől a mérgem elfüstölög azonnal, soha nem hallottam még nevetni. Azok a jellegzetes mosolyráncok sincsenek a szája sarkában, ahogy azt egy ennyi idős férfinál kellene látni, aki boldog és olykor mosolyog vagy nevet...
A tinta kimosása után ismét felveszem a doktor álcáját, a hűvös nyugalom újra megszáll. Bár tudom, Lael ismeri azt amikor nem vagyok ilyen, ez számára nem lesz idegen. Én orvos vagyok és itt annak is kell lennem, ez a szentélyem, a rendelőm, a váram, a központom. Ez az egyetlen hely ahol nem lehetek önmagam. És milyen is vagyok valójában? A tökéletes ellentétem. Imádom amikor üvölt a zene a lakásban és a lenti öreg asszony kopogtatására csak még feljebb veszem a hangerőt. Szeretem a csípős ételeket, mindent, ami lázító, ami eltér a normálistól. Egy időben mindennapos volt, hogy van valaki az ágyamban, valaki más, sose ugyanaz. De mióta Lael a páciensem, ezek az éjszakák megritkultak, nem szűntek meg, de nem is oly gyakoriak. Ezt az arcomat senki sem ismeri, még maga a kérdéses személy sem.
a gyógyszert végül receptre írom és átnyújtom neki.
-Reggel egyet még lehetőleg tíz előtt és éhgyomorra, este pedig vacsora után vegye be. De semmiképpen se szakítsa meg ezt a szedési útmutatót, illetve se többet, se kevesebbet ne szedjen be belőle, érti? Ez fontos.
Úgy nézek rá, hogy értse, ez véresen komoly, erős gyógyszerről van szó és nem akarom, hogy a lelkemen száradjon az, ha valami baja lesz.
Van bennem egy afféle érzés, hogy nem jól döntöttem, de hogy is mondhattam volna nemet és elméletben gondot nem okozhat, nagyot nem.
Végül hátra dőltem a székemben, éreztem, hogy oda a felépített álarcom. A szemüveg lekerül a fejemről és megdörzsölöm a szemeimet.
-Vigyázzon Lael. És Nick, ez magának is szól, vigyázzon a srácra.
Mondom csak úgy végezetül.
-Jövőhéten találkozunk Lael, de ha bármi van hívjon, akár az otthoni számomon is. - elmosolyodom halványan.
Az életem fenekestül felfordult mikor ez a srác az életem része lett, amikor besétált ide először és köszönt. Olyan volt mintha félne és az az érzésem tartott is tőlem.
Mostanra ez már szerencsére változott. Nehéz valakivel együtt dolgozni úgy, hogy nincs meg az összhang.