Patrónus idézés és farkas problémák

Órák után ismét van egy kis időnk arra, hogy erősebb varázsigéket gyakoroljunk. De most csak kis, "családi" társaságban, Tamsinnal. A többiek gyakorolnak a kviddics meccsre, mások el vannak maradva a házi dolgozataikkal. De nem mi, akik mindig előre tanulunk. Amit kiderítettem a vérfarkastól, hogy valóban vannak itt emberei megosztottam társainkkal, de Tamsinról egy szót sem szóltam.
Bár folyamatosan aggódom miatta és talán neki is feltűnt, hogy jobban figyelem minden egyes mozdulatát. És ott van a kimondatlan félelmem, hogy netalántán ő is vérfarkassá válhat. Talán elkapta a kórt, ami engem is fertőz már tizenegy éve.
Éppen a patrónus idézést tanuljuk. Nem árthat tudni, ha ismét kimennénk a kastélyból valami miatt és szembe találkoznánk a dementorokkal. Először csak az igét gyakorlom, majd a pálca suhintást:

Expecto patronum!- mondom újra, meg újra hatástalanul.

A legvidámabb pillanatomra kéne közben gondolnom, de folyamatosan az a sötét gondolat jut eszembe, hogy miattam tönkre megy Tamsin élete. Fél óra után csalódottan felsóhajtok, leeresztve pálcámat, majd a hajamba túrok.

Nem tudom mit csinálok rosszul...- fordulok a lány felé tanácsért.

Ő általában jobban ért az igékhez és mindig is jobb tanuló volt nálam. Talán mi vagyunk a két évfolyamelsők, azonban ő okosabb nálam. És a fejem is lenyugszik, ha a hangját hallom, ami most jól is jönne. Tőle mindig jó kedvem támad és úgy talán egyszerűbb is lenne patrónust idézni.

v

Nem tudok sok felé koncentrálni mivel az az este rám is rám nyomta vészjósló pecsétjét. Az óta ki sem tudom verni a fejemből azokat a "mi lesz ha?" kérdéseket. A kanapén heverészve figyelem Remus próbálkozásait a szükség szobájában majd felállok átkarolva a nyakát és megcsókolom.

Tudom, hogy azon agyalsz amin én is, de ne tedd. Hiába emészted magad nem fog változni semmi. Így is úgy is megtörténik ha akar vagy ha nem hát nem. Ezen már nem tudunk változtatni.

Mosolyodom el végigsimítva az arcát majd a magasba emelem a kezét.

És most gyerünk gondolj valami szépre és csináld... már rég menne, ha nem kalandoznál el.

Nyitott könyv vagyok a számára, de hogy nem tudnék aggódni érte? Nem akarom, hogy azon menjen át, amin én minden hónapban. Megkeseríti az ember életét. De máris ott az a szokásos halvány mosoly az arcomon mikor megcsókol és nagyot sóhajtva bólintok. Tamsin így sem megy ki a fejemből, de most a "talán" szörnyűsége helyett az jut eszembe, amikor először megtetszett a lány.
Akkor még csak tizenegy volt, én pedig tizenkettő. Gyerekszerelem mondhatnánk, azonban azóta is tetszik nekem, sőt mindenkinél jobban szeretem. Ott ült a késő nyári, korai őszi Roxfort udvarán. A tó melletti fűzfa alatt olvasgatott egy könyvet, Newt Scamander könyvét a Fantasztikus lények és gondozásukról-t. Először talán azért szúrta ki a szememet a sok roxforti lány közül, mert ő volt az egyetlen könyvel a kezében. Egy első éves, aki egy ötödikes szintű könyvet olvasott. Amíg a fiúk a tóba ugráltak és fürödtek én a partról figyeltem a lányt. Ahogyan a napfény átcsillant szőke hajában. Ahogyan megnyalta az ujja begyét, mikor lapozott egy oldalt a könyvében. Ahogyan a fűzfa fehér virágjait hullatta, melyek közül egy-egy a lány szőke hajában és talárján landolt. Akkor abban a pillanatban azt hittem az egyik ősi varázs meséből kilépett tündér lehet. Aztán mikor túl sokáig figyeltem megérezhette valakinek a pillantását magán, így felnézett a kötetből körbenézve. Mikor pedig rám nézett egy varázslatos mosoly ült az arcára és lelkesen integetett, mintha csak régi barátok volnánk.
Erre a szimpla, mégis számomra az egyik legboldogabb emlékre gondolva előrenyújtom a pálcám és kimondom a varázsigét:

Expecto patronum!

A pálcám végéből kigyullad a fehér-kék fény és lassan felhő szerű formákat öltve alakot ölt... Le is hervad a mosolyom, mert egy farkast vélek felfedezni benne. Leeresztem a pálcám, majd eltekintek a patrónusomtól. Miért van az, hogy a farkas az én keresztem és mindenhová elkísér?